Sajátosan megosztott visszhangot váltott ki a kormányfőnek az euró-bevezetési időpont lebegtetéséről szóló megismételt bejelentése. Az egyik oldalon állnak a közgazdászok, a pénzpiaci elemzők – itthon és külföldön -, és általában a gazdasági élet képviselői. Ritkán nem tapasztalt egyöntetűséggel adtak hangot rosszallásuknak, ki-ki ízlése szerint: volt, aki kemény szavakkal, s volt, aki udvarias csomagolásban. De jómagam nem olvastam senkitől azt, hogy igen, ez az a döntés, amelyet közgazdaságilag a legmegalapozottabbnak, a nemzetgazdaság fenntartható fejlődése szempontjából ideálisnak tekintenének.
CSABA LÁSZLÓ, a Közép-európai Egyetem (CEU), a Debreceni Egyetem és a Corvinus Egyetem egyetemi tanára
A másik oldalon viszont hasonló egységbe forrva jelent meg a politika és a tájékoztatás derékhada. Amikor a kormányfő környezetéből a 2012 körüli – az elemzői spekulációkhoz illeszkedő – dátum szivárgott ki, az ellenzék vezetője 2013 és 2016 közti időpontot emlegetett. Szinte nem volt olyan médium, amely ne féltette volna a mai nemzedéket az euró „erőltetett ütemű” bevezetése megkövetelte „drasztikus megszorításoktól és áldozatoktól”. Megéri ez nekünk? – tették föl a kérdést.
ÖNBETELJESÍTŐ JÓSLATOK. A gazdasági megegyezés híveként még üdvözölnöm is kellene ezt a nagy egyetértést, ha nem tévedésen alapulna. Tévedés ugyanis azt hinni, hogy az euró bármikor bevezethető. Ha egy ország – nemcsak a mindenkori kormány – elveszíti hitelét, a pénzpiacok a későbbi határidőt sem veszik majd komolyan. Sőt, éppen ekkor nő meg a veszélye annak, hogy a „legvégső” határidő közeledtével játékos kedvű piaci szereplők „tesztelik” az adott kormányt, ügyleteikkel tetszőleges irányba kilendítve az árfolyamot. S mivel kis nyitott gazdaságban az árfolyamot már rég nem a „fundamentumok” határozzák meg, ez a játék az önbeteljesítő jóslatok körét szélesítheti. Belátható: a rendszeres és jelentős (8-9 százalékos) ikerdeficit reálfelértékelődés mellett bizony kiválthatja a fizetésimérleg-pozíció és az árfolyam kiigazítását, miként ez Latin-Amerikában nemegyszer megtörtént. S ha az angol font ellen is lehet(ett) sikerrel spekulálni, miért éppen a magyar forint ellen ne lehetne? S miért gondoljuk azt, hogy az euróövezet mai tagjainak érdeke minél több országot minél puhább feltételekkel maguk közt tudniuk?
Ha pedig nem kívánjuk a költővel együtt a „nekünk Mohács kell” álláspontját vallani, akkor bizony ideje lenne elgondolkozni azon, miként lehetne „Mohácsot” megelőzni. Ehhez mindenekelőtt a gazdaságpolitika szavahihetőségének visszanyerésére kellene törekedni. Hiteles, valós számokon alapuló, a közélet és a gazdaság fő szereplőinek egyetértését bíró konvergencia-programot kellene kialakítani. E program nem oltaná ki a versengő értékrendek és felfogások képviseletének esélyét, de kemény korlátot szabna a közszereplői vágyak szabad szárnyalásának. A szakszervezetekkel érdemes lenne megbeszélni, hogy miként harmonizál az európai bérfölzárkóztatás az európai mértékű – hivatalosan 9 százalékos – munkanélküliséggel. Rá kellene szorítani magunkat arra, hogy az éves költségvetés a konvergencia-programmal összhangban, ne pedig egészen más megfontolások és taktikai alkuk mellett készüljön. Ekkor a több évi ráolvasásos gazdaságpolitika után a világ számos országában megfigyelt módon csökkenhetne az államadósság és a folyó hiány is. Föltéve, hogy eközben az infláció 3 százalék közelében marad, ez elégséges lehet az esetlegesen nem teljesülő adósság- és kamatmutató diplomáciai eszközökkel történő „kimagyarázására”, ahogy ez a finn, az olasz, a görög és a belga esetben is történt. Igaz, a felsorolt országoknál nem volt a partnereknek a legkisebb kételyük sem afelől, hogy a tagjelölt valóban meg kíván felelni az euróövezet gazdaságpolitikai szellemiségének.
VITA
Megmenthető-e a 2010-es euródátum? Mikortól csatlakozzunk, és milyen feltételekkel az euróövezethez? Jelen írással a Figyelő szerkesztősége vitát indít, amelyhez várjuk a hozzászólásokat.
