Szeptemberben már harmadik alkalommal szervezte meg a Bátor Tábor Alapítvány vacsorával egybekötött golfversenyét, átütő sikerrel: 24,3 millió forint gyűlt össze egyetlen nap alatt a nonprofit szervezet céljaira. Nem kevésbé volt sikeres az alapítvány első, hagyományteremtő szándékkal elindított jótékonysági árverése sem májusban, a Marriott Hotelben. Az aukció elegáns közönsége lelkesen licitált a kortárs festményekre, közel 25 millió forinttal gazdagítva a kasszát. Volt, akit szinte sokkolt a bőkezűség. „Felemelő, ugyanakkor felkavaró is, hogy milyen könnyen adnak ki üzletemberek annyi pénzt egy képre, amennyi az én alapítványi béremnek a sokszorosa” – jegyezte meg egy drogprevencióval foglalkozó kicsi alapítvány jelenlévő munkatársa. „Hogyan tudnék én így partnerként viselkedni velük?” – tette fel a költői kérdést.
Kétségtelen, hogy az a kapcsolati tőke és menedzsmentbeli tudás, amellyel a Bátor Tábor Alapítvány, pontosabban egyik alapítója és „motorja”, a bankszférából érkezett Küllői Péter rendelkezik, nagyon kevés civil szakembernek sajátja Magyarországon. Márpedig a hazai civil szféra fejlődése fordulóponthoz érkezett: további fejlődése azon múlik, képes-e az államtól legalább részben függetlenül, nem csak költségvetési forrásokra, hanem magán- és vállalati adományozókra támaszkodva, átlátható, professzionálisan működő szervezeteket létrehozni.
A MÚLT ÖRÖKSÉGE. „Gázszámlára senki nem ad szívesen. Minden adományozó látni akarja, hogy a pénzt valóban annak a programnak a megvalósítására fordítják, amire szánta” – fogalmazza meg az üzleti szféra alapvető elvárását egy biztosító cég kommunikációs szakembere. A legtöbb civil szervezet azonban energiáit inkább a „biztos” költségvetési források pályázati úton való megszerzésére fordítja. Úgy vélekednek, hogy a jó ügyek támogatása magától értetődően állami feladat. Sokak szerint ez elsősorban múltunk öröksége, de a hozzáállás – az államtól való függés – alapvetően meghatározza a civil szféra egészének érdekérvényesítő képességét. Küllői Péter szerint a fejlődés kulcsa éppen az, hogy ezen a szemléleten képesek-e változtatni a civilek.
 |
|
A szervezeteknek egyelőre alig marad idejük a társadalmi támogatottság megteremtésére, ami rengeteg energiát, de mindenekelőtt szaktudást követel. A civil szakemberek többsége a szervezet profiljának megfelelő speciális ismeretekkel rendelkezik, ám menedzsmentbeli tudással nem. Tekintve, hogy a szféra egy főre jutó bruttó havi bére 125 ezer forint (ami alatta marad a 138 ezres országos átlagnak is), a menedzsmentben jártas szakembereket és a szervezetet fejlesztő, ellenőrző szolgáltatásokat piaci áron nem tudják megfizetni.
A Civil Társadalom Fejlődéséért (CTF) Alapítvány célja éppen a hiányzó tudás átadása: vezetési és szervezetfejlesztési ismereteket, készségfejlesztő tréningeket kínálnak civileknek. E célból az idén novemberben már 10. alkalommal rendezik meg a Közép- és Kelet- Európai adományszervezési konferenciát. Ám az alapítvány ügyvezetője, Sátor Balázs szerint ebben a szférában egyelőre kevesen tartják értéknek a szervezeti, gazdasági értelemben vett professzionális működést, fejletlen az önképzés kultúrája. Az önmenedzselés hiánya a civilek kishitűségéből is fakad: mivel alulfizetettek, többnyire saját maguk sincsenek tisztában munkájuk értékével, nem is tudják megfelelően képviselni. „Velem már megtörtént, hogy egy nagy cég igazgatója tárgyalás közben rákérdezett a fizetésemre. Az összeg hallatán ennyit mondott: én ennyi pénzért még a telefont sem emelném fel” – meséli egy alapítványi forrásszervezéssel foglalkozó szakember.
Ez az élmény sok civil számára ismerős: gyakran élik meg úgy a fund-raising tevékenységet, mint megalázó kuncsorgást, amely óhatatlanul kudarccal végződik. Az adományozási kultúra kialakulásában tehát – az átlátható működés megteremtése mellett – kulcsfontosságú, hogy a szervezetek elsajátítsák a forrásszervező készségeket is. Ugyanakkor a civil szféra egészével kapcsolatban irreális ez az elvárás, hiszen a szektor rendkívül differenciált: a hazánkban bejegyzett 53 ezer szervezet közel fele kevesebb mint félmillió forintból gazdálkodik évente. Mindössze 5 százalékuk oszthat be évente több mint 30 millió forintot – viszont hozzájuk áramlik az összbevétel (tavaly 731 milliárd forint) 85 százaléka. Nyilvánvaló, hogy a legnagyobb hányadot alkotó legkisebbek sohasem lesznek képesek megteremteni azt a működésbeli professzionalizmust, ami a legnagyobbaktól elvárható.
Pedig érdemes megtanulni az adományozókkal való kommunikációt: a Nonprofit Kutatócsoport Egyesület (NKE) 2003-as reprezentatív felméréséből kiderül, hogy a magyarországi vállalatok 63 százaléka hajlandó támogatni a civil szervezeteket. Éves nettó bevételük 0,03 százalékát fordítják átlagban adományozásra (tavaly ez 13,5 milliárd forintot jelentett), ami régiónk fejlettségi szintjének megfelelő arány. A támogatásért cserébe mindenki elsősorban átláthatóságot és elszámoltathatóságot kér.
 |
|
Bátran és átláthatóan
A Bátor Tábor Alapítvány fejlődési modellje a nonprofit szervezetépítés iskolapéldájának tekinthető. Megálmodója Küllői Péter, aki 2000-ben, a londoni CA IB Investmentbank pénzügyi igazgatójaként vonult vissza az üzleti szférából. Három üzletemberrel – Jaksity Györggyel, Bajnai Gordonnal és Winkler Gyulával – közösen már 1996-ban létrehozta a Mosoly Alapítványt, amely a segítséggel élő emberekkel kapcsolatos előítéletek eloszlatását, a szemléletformálást tűzte ki céljául. Négy év múlva egy onkológusokból, pszichológusokból álló szakmai csapattal közösen indította el a Bátor Tábor Alapítványt, amelynek célja súlyosan beteg gyerekek élményterápiás rehabilitációja nyári táborozások keretében.
Küllői Péter szerint az adományszerzés legfontosabb kritériuma a szervezet átláthatósága, hitelessége – ennek érdekében az alapítvány auditálását rendszeresen a Deloitte &Touche könyvvizsgáló cég végzi. Az alapítvány három főállású munkatárssal dolgozik. |
|
|
|
|
Magyarországon egyelőre azonban nincs olyan adatbázis, amely hiteles információkat nyújtana a civil szervezetek működéséről. A Nonprofit Információs és Oktató Központ Alapítvány működteti a legnagyobb, közel 10 ezer szervezetet regisztráló adatbázist, de a rendszer önbevalláson alapul. Az átlátható működés egyik garanciája lehetne a közhasznú státuszú szervezetek (a szféra több mint fele tartozik ide) évente kötelezően készített jelentése. Hiányzik azonban az az intézmény, amely rendszeresen ellenőrizné a dokumentumok hitelességét.
MINŐSÉGBIZTOSÍTÁS. Valami azért megindult ebbe az irányba. A régiónkból kivonuló nagy amerikai alapítványok a közép- és kelet-európai civil szervezetek függetlenedésének elősegítésére létrehoztak egy 65 millió dolláros „búcsúalapot” (Trust for Civil Society in Central and Eastern Europe). Ebből nyert támogatást a CTF is, amely civil szervezetekre alkalmazható minőségbiztosítási rendszer megteremtését vállalta. A Bizalom Védjegye nevű akkreditációs modell kialakításában az alapítvány együttműködött a pécsi Nevelők Háza Egyesületével: a baranyai civilekkel együtt igazították a modellt a helyi viszonyokhoz. Az akkreditációs rendszer szigorú, követelményei túlmutatnak az éves közhasznúsági jelentésben megkövetelteken.
A Bizalom Védjegye-modell jelenleg tesztelési szakaszban van, a potenciális adományozók és a felügyeleti szervek (adóhatóság, ügyészség) asztalán. A helyzetet nehezíti, hogy a Nevelők Háza Egyesület a Nemzeti Civil Alapprogramtól is nyert pályázati támogatást a standardok megteremtésére, és bár szeretnék folytatni a munkát, a hosszú távú finanszírozás nem megoldott. Egy szakember szerint ez nagyon jellemző az egész rendszer működésére: egy civil kezdeményezés – akármilyen jó is legyen – addig tart, amíg a rá kapott támogatás el nem fogy.
|
|
Önkorlátozások, elaprózottság
Most, amikor a civilek pénzének egy része a maradvány, illetve tartalékképzési kötelezettség miatt „befagyott”, gyakran hallhattuk főosztályvezetők, miniszterek szájából: jó lenne, ha a civilek nem lógnának az állam emlőin, hanem igyekeznének saját bevételeket termelni, illetve magánszponzorokat találni. Vannak azonban olyan – részben közfeladatokat ellátó, részben szemléletformálással foglalkozó – civil szervezetek, amelyek csak azután számíthatnának az állampolgárok adakozó kedvére, miután az említett szemléletformálásban jelentős előrehaladást tudtak fölmutatni. Jellemzően ilyenek a környezetvédelmi szervezetek, amelyeknek a potenciális támogatóval való együttműködést igencsak behatárolják elvi-erkölcsi megfontolásaik. Ezek nélkül folyton védekezhetnének a lepénzelés vádja ellen.
 |
|
Fővárosi
demonstráció.
Behatárolt
együttműködés. |
Jó példa erre az elmúlt hetekben a – gazdaságilag az ellehetetlenülés határára ért – Hulladék Munkaszövetség. A HuMuSz etikai kódexe előírja például, hogy a szervezet elvi indíttatásból kizárja az alábbi gazdálkodó szervezetekkel való együttműködést: vegyipari, hadiipari üzemek, atomerőművek és beszállítóik, gépjárművek részegységeit gyártó- és összeszerelő üzemek, dohánygyárak, géntechnológiai módosítással foglalkozó szervezetek és a génmanipulált termékek nagyüzemi felhasználói. Az esetleg szóba jöhető cégekkel pedig az együttműködés nem korlátozhatja a HuMuSz gazdálkodó szervezettel szembeni kritikai fellépését, elvárás továbbá, hogy a cégek belső szervezete, termékválasztéka, technológiája, üzletpolitikája feleljen meg a zöld mozgalmak általános környezet- és gazdaságpolitikai elvárásainak. A fenti önkorlátozással alighanem összefügg, hogy – Szilágyi László, a HuMuSz elnöke megfogalmazásával élve – „szponzori támogatásra nem volt még példa”. Miután a szervezetnek nincs tagsága (honnan is lehetne), nincs tagdíjbevétele sem. A személyi jövedelemadó egy százalékából legutóbb 2,5 millió forint körüli összeg folyt be, ez a tavalyi bevételeiknek alig 3 százaléka. Szilágyi szerint az egyéni adományozást inkább gátolja, mintsem segíti az egyszázalékos rendelkezés: a civilek nem tudják, honnan jön a pénz, melyik az a társadalmi réteg, amelyik megszólítható. Nagyobb segítség lenne, ha az állam változtatna az adókedvezmények rendszerén.
A szemléletformálás, tanácsadás, felvilágosítás állami feladat is, ám azt az Európai Unió országaiban szintén átvállalják a civil szervezetek, többnyire normatív támogatás fejében. Nálunk ennek finanszírozása csak pályázati keretek közt lehetséges, a kormány nem is tervez ebben változást. Működhetne ez így is, ha az elnyert pénzek időben megérkeznének. De nem. Például a HuMuSz tájsebészeti programjára a 2004-es keretből elnyert pénz kétharmadát 2005 szeptemberében még nem utalta át a minisztérium. A környezetvédelmi tárca Társadalmi Kapcsolatokért felelős főosztályának vezetője, Monostori Katalin elsősorban azzal magyarázza a csúszást, hogy a pályázatokat eleve késve tudták kiírni, mivel nem tudták, mennyi pénz áll majd rendelkezésükre. A szerződéskötések és a kifizetések egy része már belenyúlt az idei nyárba. Ráadásul hosszas egyeztetésekre volt szükség a szervezetekkel, mivel a kért pénznek csak egy részét ítélték meg nekik, így a programokat újra kellett tervezni.
Minél több részletet megtudunk a pályázatok lebonyolításának és visszaigazolásának bonyolult, időigényes, esetenként megalázó és drága – a Magyar Államkincstár, és más lebonyolító szervek közbeiktatásával súlyosbított – procedúrájáról, annál világosabb: nincs az a civil szervezet, amely jókedvében, netán lustaságból folyamodna állami pénzért. Az állami források végletes elaprózása pedig tovább nehezíti a szervezetek helyzetét. A zöld tárcához benyújtott 757 pályázatból 402 kapott együttesen 300 millió forintot. Csak az arányokat érzékeltetve: a HuMuSz például 5 millió forintot kért országos komposztálási program megvalósítására, s 700 ezret kapott. Amúgy még a szerencsések közé tartozik: benne van abban a 18 szervezetben, amelyek 120 pályázatukkal a pénzek felét vitték.
MIHALICZ CSILLA |
|
|
|
|
