Préssel és koronggal

A fehérborok magyarországi királya – mondja Légli Ottóról Rókusfalvy Pál, a hazai borok népszerűsítésének ügyét felkaroló Pincefesztivál életre hívója. A médiasztárból lett üzletember, aki maga is kacérkodik a bortermeléssel, nem titkolja, hogy olyan magasságokba kíván eljutni, ahová Légli Ottónak sikerült híres olaszrizlingjével.

Az út számára valószínűleg még hosszabb és göröngyösebb lesz, mint nekünk a Balatonboglár melletti Szőlőskislakra vezető, ahová a Légli vállalkozásokhoz igyekszünk. A feladat nem csak azért nehéz, mert örökmozgó, nehezen összehozható famíliáról van szó, hanem, mert ahány testvér, annyi vállalkozás. Sokadik nekifutásra mégis összejön a családlátogatás, ahol megismerjük a papát, az országosan elismert szőlészt, Ottó bácsit és fiait: az Ottinak becézett ifjabb Légli Ottó borászt, illetve Légli Attila és Géza keramikusokat. Együtt, furgonnal érkeznek a megbeszélt helyre, amelyből Otti félig kikönyökölve teszi fel a kérdést: „Kóstolunk?” Az ellenkezés kizárt, így útban a család főrezidenciája felé, rögtön ízelítőt kapunk a Légli vérmérsékletből. Mindenki mondja a magáét, miközben Ottó bácsi derűsen vezeti elő a család nem éppen kacagtató történetét; a família kénytelen volt elszenvedni, hogy földjeit az állam bekebelezte.

FANYAR ÍZEK. „Bor mindig volt a családban” – húzza alá a lényeget idősebb Légli Ottó, aki elismeri, hogy a Légli nevet nem ő, hanem legnagyobb fia vitte sikerre, számára azonban kétségtelenül a papa készítette elő a terepet. A család feje és egyben motorja a famíliát a Vas megyei Bérbaltavárról eredezteti. Elárulja, a család eredetileg német volt, és nevük valamikor régen Schlegl lehetett, de a papírra vetéssel a bürokraták nehezen birkóztak meg, így az Léglire egyszerűsödött. Ottó bácsi édesapja még Bérbaltaváron félholdnyi termőföldön, elsősorban a család szükségleteinek kielégítésére szőlő- és bortermeléssel foglalkozott. Később a borból eladásra is jutott, amiből birtokokat vásároltak, ám idővel az államosítás során be kellett szolgáltatniuk azokat.

Ottó bácsi apja azonban a csalódás ellenére, a második világháború után is hitt a kert-Magyarország eszme megvalósulásában. Így a fiát is kertésznek adta, aki miután munkahelyein belerázódott a politikai növények – a magyar narancs és a gyapot – termesztésébe, 1958-ban a Balatonboglári Állami Gazdasághoz igazolt. Itt a szőlőskislaki telep vezetőjeként 120 hold szőlőt bíztak a gondjaira. Amikor 1968-tól az országban szabadabb gazdálkodás, új mechanizmus vette kezdetét, földterület-vásárlásra nyílt lehetősége, majd miután beruházott 1 holdnyi birtokba, végre a család számára termelhetett. A föld 176 mázsa szőlőt termelt évente, aminek eladásából gyarapodásnak indult a család. Ennek az időszaknak a gyümölcse az említett főrezidencia.

Ez még azt megelőzően épült, hogy az állam a megvett területet utóbb törvénytelenül kisajátította. Ottó bácsi azonban nem adta föl. Amint lehetett, tenyérnyi birtokokon újrakezdte a termelést. A föld iránt érzett olthatatlan lelkesedését jelzi, hogy gyermekeit is a saját szakmája felé terelte, de hogy eleven fiai rendet tanuljanak, előbb mindegyiket a győri bencés gimnáziumba íratta. A középiskolai évekről ma mindhárman úgy nyilatkoznak, hogy az maghatározó alapot, komoly mankót adott az élethez. „A bencések helyre tettek bennünket” – mondja a legfiatalabb testvér, Géza, aki elismeri, hogy apja álmait Otti váltotta valóra, aki jócskán túlteljesített, így ők más irányba kanyarodhattak. Amikor a papa felismerte, hogy a legidősebb fiúnak jó érzéke van a borászkodáshoz, az öreg tulajdonában már 1,5 hektár szőlőbirtok volt. Itt kezdődött meg az a munka, amelyre visszatekintve Ottó bácsi ottlétünkkor arra a kijelentésre ragadtatta magát: „A bor nem én vagyok, hanem a gyerek…”

PALACKBA ZÁRT TITOK. A gyerek egyébként kis híján erdész lett, de a gimnázium elvégzése után apai nyomásra végül mégis a kertészeti egyetem kecskeméti karának kertész-szőlőtermelő szakát végezte el. A Balatonboglári Állami Gazdasághoz került gyakorlatra, mégis sok mindent a szintén ott dolgozó édesapjától tanult meg. Azt is, hogy amikor a világ a rendszerváltás tájékán hatalmas méretű borhamisításba kezdett, abba neki nem kell beszállnia. Elvetette hát a gondolatát, hogy a Balatont elözönlő német turistáknak mesterségesen édesített borokat pancsoljon. Kitartott a száraz fehér borok mellett, amiért borásztársai megmosolyogták. Mivel ez idő tájt nem termett neki túl sok babér, Ottó őszibarack-termelésbe fogott, majd a termést más gazdák gyümölcseivel együtt a piacra hordta, hogy később a pénzen újabb földeket vegyen.

Ifjabb Légli Ottó először egy 2,3 hektáros területen kezdett szőlőtelepítésbe, majd kárpótlásból újabb földdarabot vett, ahol chardonnay termesztésébe fogott. Később az apjától tanult állhatatossággal, hosszú évek alatt felvásárolta a környező dűlőket, így ma már 28 hektáron gazdálkodik. Még korántsem volt ekkora a családi földbirtok, amikor a papa munkatársának fia és az elsőszülött Légli 1993-ban létrehozta az Eifert-Légli Kft.-t. A cégbe Eifert László tőkével, Ottó stratégiai befektetőként szállt be, és még ugyanebben az évben – az akkor szárnyait bontogató minőségi borpiacon – palackba zárták Légli első olaszrizlingjét. Az ital nemcsak a fajtáról, hanem általában a fehérborról alkotott korábbi általános vélekedést is felülírta, amit a Vinagora nevű hazai borversenyen elnyert aranyérem is bizonyít.

Az eredmény felkeltette Malatinszky Csaba, a Gundel Étterem egykori sommelier-jének – ma már gyakorló borásznak – az érdeklődését is; bevitte néhány budapesti étterembe a bort, elsöprő sikert aratva. Így talált Léglire Tálas Attila, aki brit mintára gourmet klubot működtetett: összegyűjtötte az ország legjobb borait, hogy a klub értő közönségével megismertesse azokat. Egy ilyen alkalommal figyelt fel a Bortársaság Léglire, s kezdetben 15 ezer palackkal szerződött le a dél-balatoni fehérborász termékeinek forgalmazására, ma pedig már 80-90 ezer palackot értékesít e borokból, köztük Légli sauvignon reservejét, illetve másik csúcsborát, a Landordot – tudjuk meg a családtól, miközben Ottó kóstolásra kínálja borát, ám azt legnagyobb megrökönyödésünkre szódával hígítja fel. Ottó szavai azonban visszazökkentenek bennünket a történetbe.

A gasztronómiai piacot együtt hódították meg a Bortársasággal, de már Eifert László nélkül, akivel nézeteltéréseik miatt különváltak útjaik, így a céget – amely elsősorban minőségi borairól, nem pedig agresszív marketingtevékenységéről ismert – Légli Kft. néven Ottó 1997-től egyedül vitte tovább. Légli nem hirdet, ritkán jár borversenyekre, borkiállítások közül is az Etyekit, a Bországgyűlést részesíti előnyben, illetve azokat, amelyek nem üzleti alapon szerveződnek. Gyakran hívják viszont borvacsorákra, ahová szívesen ellátogat, mert ezeken a rendezvényeken megismerheti a közönség véleményét. „Arcunkat, nevünket adjuk a termékhez, de hókuszpókuszt nem” – mondja Otti, aki külföldre nem kívánkozik. „Nem tudunk annyit termelni, amekkora mennyiséget felvenne a külföldi piac” – indokolja a döntést. A hazai igényeket viszont ki tudja elégíteni. Hogy ezt minél magasabb fokon tehesse, 2000-ben 50 millió forintos kölcsönt vett fel infrastruktúrafejlesztésre, illetve 35 milliós beruházással létrehozott egy raktárként, kiskereskedelmi üzletként, irodaként, bemutatóteremként üzemelő épületet. Telepített némi rajnai rizlinget is, amelyet ősi módon védelmez: a tőkesorok elején kis zacskókba hajat helyezett el, amelyet a szél szertefúj. Tette mindezt azért, hogy a környező erdőkből legelészni járó őzek, szarvasok az emberi jelenlétet megszimatolva, ne eszegessék le a hajtásokat. Ottónak az idén épp elég volt megemésztenie ugyanis, hogy pont abban a szőlőjében keletkezett kár, amelyből csúcsbora, a sauvignon reserve készül.


KERAMIKUSOK. Miután Ottó bácsi álma igazolódni látszott, a két fiatalabb fiúval szemben már nem volt egyértelmű elvárás, hogy borászok legyenek. Mindketten Kaposváron tanulták ki a fazekasmesterséget, majd 1983-ban az egyéni vállalkozóvá vált Attila 100 ezer forint OTP-hitelből létrehozta a Légli Kerámia Kft.-t. Itt az iskola után a középső testvér tanította tovább a mesterség apró titkaira Gézát. „A fejébe húztam a köcsögöt, ha vékonyabbra sikerült az edény füle” – igazít el bennünket Attila, akinek vezetésével a műhelyben hagyományőrző jelleggel kezdetben a fekete kerámia technológiát alkalmazták, majd később mázas és majolikakerámiát készítettek. A Balatontól 5 kilométerre lévő manufaktúrából a német turisták jól vitték nemcsak a dísztárgyakat, de az étkészleteket, a kerámiacserepeket, a sütő- és főzőedényeket is.

A német turisták elmaradozásával azonban leült az üzlet, a fiúk pedig felismerték, hogy csupán az idegenforgalomból már nem tudnak megélni. Változtattak a csapásirányon és főleg vendéglátó-ipari célokra kezdtek termelni. Ma egyebek mellett az Aranykaviár, a Trattoria Toscana és a Kempinski éttermekbe szállítanak edényeket. Emellett nemrégiben a két testvér profilt bővített: megvették a fazekasház környezetében lévő egykori mezőgazdasági épületeket, amelyekből – a borkóstolóra érkező vendégek érdeklődésére számítva – lovardát és panziót hoztak létre; ezt a vállalkozást Légli Major Kft. néven üzemeltetik. Míg Attila maradt a kerámiánál, Géza újabban a borászat felé is kacsingat. „Végre megjött hozzá a kedve” – tartja a két Ottó, s közülük a fiatalabbik helyi szinten ígéretesnek tarja öccse szárnypróbálgatásait, és bár Géza nem végzett borász, a családtól mindent megtanulhat.

Ehhez az alapot a vasárnapi ebédek sokasága már megadta, ahol évek óta több palack bort kóstol és véleményez a család. Ezeken az ebédeken Ottiék azzal ugratják a borásztanoncot: szakirányú végzettség nélkül is sokra viheti, példának pedig a család által is nagyra becsült két borász, Takler Ferenc és Gere Attila nevét hozzák fel, akik bár intézményes keretek között nem tanulták a mesterséget, mindketten voltak már az Év borásza cím tulajdonosai.