Szertartások. A kutya rendkívüli módon ragaszkodik azokhoz a rítusokhoz, melyeket részben a gazdi, részben ő alakított ki. A kutya konzervatív lény, nem szereti, mondhatni utálja a változásokat. Ha egy keksz reggel jár, akkor ő ne kapja meg délben, addig ül és vár, amíg passzív ellenállásával ki nem harcolja rituális jogait. Ha egy bizonyos órában séta van bevezetve, akkor óramű pontossággal odaül a póráz elé, és minden perc késést a színészileg tökéletesen kidolgozott boldogtalan kutya szívszorító látványával bosszul meg.
A gyerek ugyanilyen. Nemhogy unná, hanem kiköveteli és lehetőleg szaporítja a szertartásokat: neki ez a biztosíték arra, hogy megtörténik amit szeret. A szertartás nem lehet bizonytalan, mint a kutya vacsorája, és ha eljön az idő, az óra, a nap vagy az évszak, akkor megtörténik a nagy ismétlődés. A gyerek a mindig ugyanazon mesét sem unja meg soha, mert szeret megbizonyosodni róla, hogy nem változott semmi. A változatlan mese a ki nem zökkent világ egyik sarokköve.
Na már most, ha az embernek először gyerekei, majd később unokái vannak, alaposan megtapasztalja ezt. Semmiféle feledékenység nem menti a rítustörést, a szertartás kíméletlenül be lesz hajtva. Mert a gyerek még konzervatívabb lény, mint a kutya. Ragaszkodik a konzervált jóhoz. A többi között ezért kell nagyon körültekintően meggondolni minden nyaralást. Ha olyan helyre visszük a gyerekeket, ahová visszavágyhatnak, akkor vissza is fognak vágyni. Tehát nekik tetsző helyre nyaralni úgy vigyük őket, hogy magunk se bánjuk, ha vissza kell térni.
Lányom gyerekkorában ez a hely Korcula volt. Lányom gyermekei esetében Rab szigete lett a kitüntetett Éden a horvát Adrián, mert egyszer véletlenül odatévedtek az egyik öbölparadicsomba, és azóta oda kell járni, ha törik, ha szakad. Három unokám egész évben emlegeti a jövő év nyaralási szertartásainak mindig ugyanazon elemeit. Jó pár éve kötelességszerűen megyünk mi is velük, minthogy részei lettünk magunk is a rítusnak. Szerencsére a sziget gyönyörű, Rab városa is az, s az öböl, melynek partján bevált kvártélyunk áll, szintén elbűvölő. Akárcsak a sziget többi csodás öble, melyeket Ivo jókora tengeri batárját kibérelve bizonyos napokon, sorra látogatunk, és lehorgonyozván, gumimatracokkal, búvárfelszereléssel éljük világunkat.
Az adriai rítus abszolút főszereplője ugyanis Ivo Kordic, tengeri taxitulajdonos, olajbogyó-termelő, mélytengeri vadász, és főfoglalkozású kedves ember. Ismeri az Adriát, mint a tenyerét. És szenvedélyes polipvadász. Leginkább a néhány kilométernyire fekvő lakatlan Delfin-szigeteknél merül alá szigonnyal fölfegyverkezve, itt pompás példányok lelhetők. Mindent tud az octopusról (mennyivel jobban hangzik, mint a polip), mely ravasz, intelligens állat. Háza van. Nyolc karjával köveket hord és kotor magára, részben saját védelmére, részben leshelynek, hiszen ragadozó. A kővár nagyságából lehet következtetni a benne lapuló szörny méreteire. Ivo minden egyes alkalommal felhozott a mélyből háromágú szigonya hegyén, Poseidonként, egy-egy octopust. Ott fityegtek a nyomorultak, csámpázva tapadókorongos lábkarjaikkal, illetve szemrehányóan nézvén bennünket, az ujjongó kibiceket. (Ezért nem vadásztam soha, ezeket a szomorú tekinteteket nehezen viselem.)
De azért mindig megünnepeltük Ivót, akinek a konyhájában este a lábasfejű lábasba került. Majd néhány nap múlva, a következő hajózáskor Ivo délben kiemelte a nagy tálat a kajüt frigójából – és aztán hajrá! A szomorú tekintet emlékét elsöpörte a kulináris gyönyörűség. Aki nem evett még, a Delfin-szigeteknél horgonyozva, a kristálykék Adria közepén, a pár napja ugyanott elejtett octopusból Ivo készítette fantasztikus polipsalátát friss fehér kenyérrel, előtte megágyazva a helyét a gyomorban egy grappával – az nem tudja, mi a jó a rituális nyaralásban.
