Erdélyről ma azért is nehéz írni, mert Erdély nincsen. Vagy alig van. Az a régi Erdély halódóban. Halni jár belé a lélek – írja e képeskönyv bevezető esszéjében Száraz Miklós György. A pompás fotók közt a társszerző grafikus tervező művész Tóth Zoltán mérnök-alvállalkozó nagyapjának, a székelyföldi iparvasutat építő Tóth Antalnak néhány fényképe is ott van. S velük együtt több archív felvétel, néprajzosoké, meg például a Párizsban pár éve oly korán elhunyt Jean-Loup Charmet-é (kinek páratlan gyűjteményét jó volna végre Magyarországon is bemutatni).
A hely, amelyikbe „halni jár a lélek”, történetével a keleti Közép-Európa emblematikus vidéke. Aki nem érti és ismeri, jobb, ha nem beszél erről a középső Európáról. Badar beszéd ugyanis van már bőven. A megértésre és megismertetésre a Száraz-Tóth szerzőpáros, szöveggel és képpel, az érzelmek felől közelítve tesz kísérletet. A Nyugati-Kárpátokon át belépve barangolják be Kalotaszeget, a szász városokat, erdélyi németek kiürült lakhelyeit, román falvakat, a mára román többségűvé lett magyar városokat (Szatmárnémetitől Nagyváradon és Kolozsváron át Marosvásárhelyig, Sepsiszentgyörgyig), cigányok nomád útjait, a Székelyföldet, s ott egyebek közt az önkénnyel és vízzel elárasztott Bözödújfalut, a reformáció nyomán zsidó hitre tért székelyek, a szombatosok (a „judaizálók” avagy „rajongók”) egyik falvát.
Az érzelmes utazásnak ebben a könyvében megrendítőek a fotók, pontosak az információk. Velük indulva gazdagabban folytatható Erdélynek, az egyik európai emlékhelynek a megértése. Az a megértés, amelyik mindig személyes.
