Nem lehet okunk panaszra, hiszen az Arcade Fire hívogatóan produktív, a jó lemezek között is fejhosszal kimagasló albuma után máris itt a 2005-ös év másik kegyelmi pillanata: kezünkbe vehettük az új évezred eddigi legjobb metállemezét, amely a Metallica „Black albumához” hasonlóan atomjaira szedte szét, majd újra összerakta a műfajról alkotott összes téveszménket. Elöljáróban csak annyit: már az önmagában zseniális, hogyan tud egy ennyire kompakt, a végtelenségig bonyolított album ilyen dallamos, és könnyen emészthető lenni, miközben éppúgy sújtott a tengerszint alatti depressziótól, mint az iraki háborút ellenző dühtől. „Why don’t president fight the war? Why do they always send the poor?” – üvölti Daron Malakian a Bring Your Own Bombs című számban.
Hogy a zene valójában mágia, ezt régóta tudtuk, miként azt is, hogy e mágikus tudásnak csak kevesen vannak a birtokában. A Mezmerize jelentése mágikus tudomány, amely szerint az élőlények mágikus gyógyító erővel rendelkeznek. Hogy gyógyít-e az album, azt nem tudom, az viszont biztos, hogy az utóbbi időben ez az első olyan lemez, amit e sorok írója képes volt egy nap tízszer meghallgatni.
Az album már csak azért is megunhatatlan, mert minden dal legalább 25-30 témából, bonyolult ritmusképletek komplex rendszeréből áll, az örmény népzenei motívumok csokorba szedéséről már nem is beszélve. Ebben a tizenegy szerzeményben tehát benne van legalább harminc másik szám. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Mezmerize valójában csak az első része a zenekar ez évi mutatványainak, akkor – megelőlegezve az októberben megjelenő Hypnotize című „második fejezet” iránti bizalmat – nem lehetnek kétségeink: a System of a Down rocktörténelmet írt.
A klasszikus brit heavy metál ezerszer kiátkozott motívumkincsére, a Dead Kennedys-féle ultrabalos akcionista punkra, az operákra, és a kínos popszemetekre utaló ironikus reflexiók, és a látszólag dekomponáltnak ható zenei manőverek teszik felejthetetlenné az albumot.
