Könyvheti pogácsa az, amit egykor a Vörösmarty téren, újabban a Szent István téren a könyvét dedikáló író elé tesznek évtizedek óta, a kávé és az ásványvíz mellé. Tulajdonképpen egy kövületsor, fosszíliák halmaza, az ásványtan és a történettudomány kutatási objektuma lehetne. Ez a történelmi pogácsa rengeteg mindent átélt, már az én írói életem évtizedeiben is. Hát még a sötét ötvenes években, előtte az 1945 és 1948 közötti két valamelyest szabadnak nevezhető évben. Ám ennél is kevésbé tudhatom, milyen volt az írók pogácsája Supka Géza idején. A húszas évek végén ő találta ki és javasolta a hírneves lillafüredi írótalálkozón, először Könyvnap formájában, majd később Könyvhét lett belőle. (Ez a mostani a 76. immár.)
 |
 |
|
|
Ez a Könyvhét legalább olyan magyar sajátosság, mint a pogácsa. A pogácsának még neve sincs, se német, se angol, se olasz, se francia nyelven. De nem egy külhoni barátom tudnám felsorolni, elsősorban németet, aki Magyarországra érkezvén elsőként pogácsát (meg lángost) akar enni. Mégpedig azonnal! Közülük az egyik nem is eszik mást, amíg itt van, csak különböző pogácsákat. Mivelhogy pogácsa sokféle van, ez is egyik fő vonzereje. Krumplis, tepertős, sajtos, vajas, édes, és ki tudja még miféle pogácsa. Frissességén és ízén kívül a csakis őrá jellemző omlósságtól és a réteges szétszedhetőségtől függ, hogy igazival van-e dolgunk. Az a pogácsa, mely morzsálódik, mint a rossz mészkő, és nincsenek szépen kibontható rétegei, nem nevezhető pogácsának. A pogácsa ugyanolyan szeszélyes, kényes és sérülékeny, mint a magyar temperamentum. Hol felségesen nagyszerű, hol csapnivalóan pocsék. Azaz tökéletes párja és kísérője a Könyvhétnek, mely szintén magyar.
Tipikusan magyar. Mert a legnagyobb könyvvásár, a frankfurti és az összes többi, valami más. Könyvipari esemény. A magyar könyvhét családiasabb, író és olvasó bensőséges találkozása. Sehol a világon nem ül ki egy nagy térre egyszerre húsz író egy-egy asztal mellé, az asztalon természetesen pogácsa: és dedikál. Szóba is elegyedik az olvasóval, aki elmondja, hány könyve van már otthon tőle. Az írót mintha vajjal kenegetnék (vajas pogácsa). Pár éve teli sportszatyorral állított oda hozzám egy férfi, sorra szedte elő a régi könyveimet dedikálásra. (Görcs a kézben, de kifogástalan irodalmi ízlése jutalmául megkínáltam tepertős pogácsával.) Most egy fiatalember 1983-as németországi verseskötetemmel és Vadászszőnyeg című regényem 1991-es ugyancsak német példányával lepett meg: az eddigi legpompásabb sajtos pogácsa járt neki. Már csak azért is, mert vigaszt hozott: én ugyan az idén csak egyszer vállaltam dedikálást látási nehézségeim miatt (az orvos lassú gyógyulást ígér), de nekem nagyon hiányzott a könyvheti bevásárló olvasó szatyros látványa, és nem láttam egyetlen sorban állást sem valamely dedikáló kolléga asztalánál. Ez rosszízű pogácsa.
Egy változatáról nem beszéltem még, a népmesék hamuban sült pogácsájáról. Vajon milyen lehet? Egész gyerekkoromban arra vágytam, hogy a mesék elemózsiájával a batyumban világgá induljak. De én, ahogy mondani szokták, kalandvágyból itthon maradtam. Sosem ettem a hamuban sült pogácsából. Már nem is akarom megkóstolni. Hadd maradjon ez a legfinomabb.
Dedikálásom napján hajnalban a tizennégy éve halott Vas Istvánnal találkoztam egy napos erdei ösvényen. („A helyszín igazán jellemző Vas Pistára” – mondaná Ottlik szarkasztikusan.) A nyakába borultam: „Hol jártál, Pista? Annyira hiányoztál!” – mondtam. „Kicsit meglátogattuk Attilát Ferivel” – mutatott maga mellett Fejtő Ferencre, aki titokzatosan mosolygott. Felébredtem, a sírástól nyirkos volt a párnám. Vas Pista megint eltűnt, folytatja engem naponta gyötrő hiányzását. De Fejtő, a szent öreg, itt van, illetve ott Párizsban, egyre mesél nekünk József Attiláról. Jó volt ezt álmodni. Könyvheti álom. Finoman szétfoszló, mint az idén a könyvheti pogácsa.
