Igen nehéz elmagyarázni, mi is az a bizonyos Judas-érzés azoknak a piaci elemzőknek és zugivó könyvvizsgálóknak, akik a monogramos ingjük alatt nem a Judas Priest pólóját viselik, tehát még véletlenül sem a heavy metal szubkultúra titkos yuppie páholyának tagjai. Hogy nehezítsük a dolgot, e sorok írója sem tudja, viszont a következő víziója támadt az Angel of Retribution című JP-album hallgatása közben. Képzeljünk magunk elé egy Boris Valejo-féle fantasy festményt, amelyen egy gótikus fémtorony a felhők közé fúródva pásztázza a kietlen átokföldjét, ahol pillangószárnyas bombázók kísérnek egy Harley-Davidson karavánt. Ennek az egyként historikus és futurista világnak a helytartói a Judas Priest tagjai, akik a nyikorgó bőrruhák fetisizmusánál és a fém hideg érintésénél csak a dobhártyát átszakító, mennydörgő gitárriffeket kedvelik jobban. 
A Judas Priest építménye a klasszikus brit heavy metal legmagasabbra épült várkastélya, amelynek legfőbb hadura, Rob Halford hosszú évekre elhagyta a fekete seregét, majd most visszatért. A versenyszféra számos metallista alvó ügynöke hagyta ott az adriai vitorlásversenyt, amikor tavaly nyáron a Petőfi Csarnokban a majdnem eredeti felállású Judas Priest lépett fel. Már ezen a koncerten is bemutattak néhány számot az egyébként a maga nemében kifogástalan Angel of Retributionról. A kérdés nyilván az volt, hogy az újra egyesülő metálfenomének vajon egy nyolcvanas évek eleji hangulatokat idéző albumot, vagy egy minden porcikájában modern metállemezt készítenek.
Miként az várható volt, a kettő közé kalibráltak, azaz egy klasszikus Judas Priest-mű született, amely a Painkiller című lemez irányát követi, finoman utal azonban mindarra, amit az elmúlt tíz évben a metál nevében elkövettek. A hangzás „vastagabb”, mint mondjuk az 1984-es Defenders of the Faith lemezen, és nincsenek rajta olyan populista megszólalások, mint amilyenek az 1981-es Point of Entryt jellemezték.
Judas Priest: Angel of Retribution • Sony/BMG. 53 perc, 10 szám . Poptőzsdei árfolyam: **** és fél
