Két hét múlva új parlamentet választ Nagy-Britannia, pontosan egy hónappal azután, hogy Tony Blair kormányfő megjelent a Buckingham palotában, ihogy felkérje a királynőt a parlament feloszlatására. A választás végső kimenetele a legnagyobb brit közvélemény-kutató intézetek egybehangzó felmérései alapján borítékolható. Biztosra veszik a Labour, a brit Munkáspárt győzelmét. Ez pedig azt jelenti, hogy az 1997-es áttörés, majd a 2001-ben aratott második nagyszabású siker után Blair harmadszor is győzelemre viszi a pártot. Ez egyedülálló sikert jelent a brit politikatörténetben. S ami talán még fontosabb: a racionális számítás szerint várható, immár 13 éves kormányzási ciklus egy sor tanulságot (és nem kevesebb figyelmeztetést) hordoz az európai szociáldemokrata pártok számára.
A GYŐZTES MINDENT VISZ. Mielőtt ezeket felvázolnám, szólni kell azokról a technikai jellegű tényezőkről, amelyek politikailag konzerválják egy-egy jelentős győzelem után a sikeres párt helyzetét. Így nem egyszerűen kormány-, hanem sokkal inkább korszakváltások jellemzik a brit politikai életet. (A konzervatívok Thatcher által fémjelzett éra után most a közel másfél évtizedes Blair-korszak.) Ennek a helyzetnek alapvető oka a brit választási rendszer, amely az arányos képviselettel szemben a „győztes mindent visz” elv szerint dönti el a választókörzetek eredményét – és végső soron az ország kormányzását. Elvont matematikai értelemben ezt akár igazságtalannak is lehetne minősíteni. Például 2001-ben a Labour a szavazatok 42 százalékával nem csak a 659 parlamenti hely abszolút többségét (330) szerezte meg, de 408 mandátumhoz jutott. A konzervatívoknak 30 százalék mellett csak 162, míg a 20 százalékos liberálisok 55 (alig több, mint 8 százaléknyi) mandátumot kaptak. Miután azonban a politika jóval több, mint matematika, meg lehet állapítani, hogy ennek a szisztémának igen komoly előnyei vannak. Egyrészt megkönnyíti az egy választási cikluson átnyúló „korszak” kialakulását és így növeli a politikai stabilitást. Másrészt a gyakorlatban kizárja a koalíciós kormányzást, s ezzel a meddő belső vitákat. Így egyértelművé válik a kormány teljes felelőssége sikerekért és kudarcokért egyaránt.
Bármilyen jelentős is a választási rendszer politikai vetületeinek hatása, a Labour várható harmadik választási győzelmének legmélyebb oka egy sorszerű döntés volt: a Harmadik Út elvi elfogadása, és téziseinek alkalmazásával a Munkáspárt, a brit gazdasági és társadalmi fejődés új pályára állítása.
Az alaptéziseket Anthony Giddens brit professzor dolgozta ki, bizonyított tények alapján: 1. Az európai jóléti állam szociális rendszere nem finanszírozható. 2. Válsága magával sodorhatja a szociáldemokrata pártokat. 3. Ennek a kikerülésére a racionális finanszírozási korlátok figyelembevételével felül kell vizsgálni a jóléti állam döntési mechanizmusát. 4. Ez azt jelenti, hogy a szociáldemokráciának nyitnia kell a társadalmi-üzleti közép felé és egyúttal vállalnia a konfrontációt a szakszervezetekkel.
Ezt a hallatlanul nehéz fordulatot a kilencvenes évek második felében a britek, németek és (kisebb határozottsággal) a franciák együtt próbálták végrehajtani. A manőver csak Blair pártjának sikerült. Párizs és Berlin nem bírt az erős szakszervezetekkel. A Labour nem küzdött ilyen méretű gondokkal. A hosszú és keményen konzervatív Thatcher-kurzus már megtörte a brit szakszervezetek erejét. Ehhez járult még egy fontos szubjektív tényező: Blair oldalán ül Európa legtehetségesebb pénzügyminisztere, Gordon Brown. E két tény eredményeképpen a brit munkanélküliség (4,7 százalék) kevesebb mint fele a franciának (10,2), és valamivel több, mint harmada a németnek (12,2).
KÖZÉPPONTBAN A BELPOLITIKA. A Labour 1997 óta végrehajtott betörése a korábbi konzervatív szavazóbázis alsó, sőt közép rétegeibe – párosulva a munkaerőpiacnak a nagy vetélytársakénál jóval kedvezőbb alakulásával – érthetővé teszi, hogy Blair a belpolitikára koncentrálja kampánya érveit. Hiszen jól tudja, Bush iraki háborújának kiszolgálása az oka annak, hogy ezúttal szorosabb eredmény várható: kiütéses helyett pontozásos munkáspárti győzelem. A pontozás aránya sem közömbös. Blair ugyanis bejelentette, hogy győzelem esetén sem száll negyedszer „ringbe”, viszont az öt évig tartható teljes mandátumot végig kívánja szolgálni. Ez Brown címére küldött üzenet, aki legalább annyira vetélytársa és türelmetlen utódjelöltje Blairnek, mint partnere. Ám ha május 5-én kényelmetlenül szoros eredmény adódna, a Labour életösztöne már jóval korábban Brownhoz fordulna.
A hagyományos „Meghalt a király, éljen a király!” kiáltás ma Labour-körökben így hangzik: „Él Blair, éljen Brown!”
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
