Tömeges étkezésre kitalált társas forma a lehető legalkalmatlanabb körülmények megkomponálásával. És ami még kellemetlenebbé teszi az egész aktust, az a sziklaszilárd elhatározás mindenkiben, hogy ő a maga részéről mindezek ellenére jót és sokat fog enni, akár élete kockáztatásával megszerezvén a legfinomabb feladatokat. Ez végképp pokollá teszi a fogadást, az emberi faj őstörténetének „struggle for life” állapotába süllyeszti vissza a résztvevőket, vannak, akik akár bunkót is ragadnának, ha nem volna tányér és pezsgőspohár a kezükben. De ha eldobnák, hogy bunkót ragadjanak, utána, amikor kiharcolták helyüket a büféasztalnál, nem volna mire pakolni a zsákmányt. 
Létezik a fogadásnak egy kifinomult angolszász változata is, azonban az megint az ellenkező véglet, és azért dühítő. Áll az ember a követségi fogadáson, szorongatja poharát, benne gin-tonic vagy whisky, de költségkímélően élvezhetetlenné hígítva, nem is beszélve a jégkockáról, mely további hígulást eredményez. (Én különben is „straight” azaz tisztán szeretem a whiskyt, víz és jég nélkül, frigóban hűtve.) Ehhez járul a hölgyek idegesítő sikongatása, a sok oúúú meg áááj az eufóriától, hogy végre látják egymást. (Utoljára tegnap látták egymást egy másik fogadáson.) Dühítésül a pincér időnként fogpiszkálókat hoz egy tálcán, a fogpiszkáló végén egy-egy szem kaviárral, és ha vettél, rohan tovább, nehogy még egy szem kaviárral akarj dőzsölni. A nagykövet vagy nagykövetné néha odalép hozzád egy oúúú-t váltani, ez jó, mert rögtön ott terem a pincér, és megkínál egy újabb szem kaviárral, ráadásul megszabadulhatsz előző fogpiszkálódtól.
Érdemes magas posztot vállalni, mert például egy miniszter számára valaki más törtet az ételért, és hozza a megrakott tányért. Ennek az a rizikója, hogy ha mondjuk a személyi titkár imádja a kaszinótojást, akkor ez a tányérodon túlsúlyt képez majd, te tapintatosan nem szólsz, hogy utálod, úgyhogy a legközelebbi fogadáson is hozza, mert látja, hogy kedvenced a kaszinótojás. (Ami nálunk valami újrahasznosított műanyagból készül.)
A „hajléktalanok ingyenkonyhája” változat a meleg fogadásokra jellemző. (Meleg ételekről beszélek!) Nagy kondérokból pincérek osztogatják, te tányért szorongatva vársz a sorodra, és izgulsz, hogy a töltöttkáposzta el ne fogyjon, mire odaérsz. Elfogy. A többi meleg étel is. Egy szem törpekolbász zsugorodik az egyik tál alján, azt kihalászod, majd odakensz mellé egy kipolírozott kaszinótojást, mivelhogy a hidegtálaknál is csak ez maradt már.
Ne higgyük azonban, hogy ez a kiéhezettség kizárólag kelet-európai jelenség. A derék jóléti államokban ugyanez a harc folyik. Ezt első ízben valamikor a hetvenes évek elején tapasztaltam Németországban, egy PEN-delegáció tagjaként. Hamburgban (ahol a buzgó és kedves Sigfried Lenz volt a házigazdánk) a tekintélyes Stern magazin adott fogadást a tiszteletünkre. Sosem felejtem a hatalmas kerek asztalt, megrakva akkor még itthon alig elérhető finomságokkal, hegyekben a lazac, rák, homár, tengeri herkentyű. De mire a beszédek után odafértünk az asztalhoz, a jóléti állampolgárok szinte minden letaroltak. (Itt esett meg, hogy tévedésből egy garniszállóban, magyarul kuplerájban szállásolták el a magyar PEN-delegációt.) Amikor Lenz rémülten fölfedezte a tévedést, más hotelt akart szerezni, de a mi delegációnk tagjai szenvedélyesen tiltakoztak, mondván, ugyan már, hagyja csak, ha már egyszer így esett, jól lesz nekünk ez a hangulatos kupleráj.)
Fogadásokon főellenség az étekfogásra specializált profi, aki ott is eszi meg, ami a tányérján van, ahol megpakolta, szorosan az asztal mellett, hogy más ne férhessen a tálhoz. A másikhoz pár napja volt szerencsém, amikor kedvencemhez, a marinált pisztránghoz tartottam, ő már öt adagnyival jött visszafelé, és megállított egy rendkívül hosszadalmas történet elmesélésével. Amikor végre megszabadultam tőle, majd üres tányérral visszafordultam a közben kiürült táltól, azt mondta csámcsogva: Elfogyott? Sajnálhatod. Pompásan volt marinírozva!
