immár az Európai Unió lisszaboni gazdaság-felzárkóztatási stratégiájának. Brüsszel felmérte, hogy az Egyesült Államok másolása helyett a huszonötöknek „saját jogon” kell megújulniuk. A következő évtizedek fő gazdasági kihívása amúgy sem Amerikából, hanem Ázsiából, mindenekelőtt Kínából várható.
Ám a 2000-ben útjára bocsátott programban nem ez a legfontosabb változás. Sokkal inkább az, hogy a José Manuel Barroso vezette Európai Bizottság belátta: nem lehet Európa gazdaságát úgy dinamizálni, hogy minden téren egyszerre próbálnak meg látványos előrehaladást produkálni. Ez nem jelenti azt, hogy a három fő lisszaboni célkitűzés közül a környezetvédelem ügyéről és a szociális modell továbbfejlesztéséről megfeledkeznének, de e két területen Európa valójában Amerika és Ázsia előtt jár. A versenyképesség növelése terén ellenben annál több a teendő.
Európa belátta tehát, hogy a lisszaboni célokat „reálisabb perspektívában” kell kezelni. Nem csupán azért, mert ma már csupán szép emlék az az évi 3 százalékos európai növekedés, amelyre 2000-ben felvázolt stratégia épült. Azért is, mert az európai szintű víziót az egyes tagállamok képtelenek voltak a magukénak érezni. Mostantól a közösen elfogadott célokat nemzeti programokra bontják majd, hogy előtérbe kerülhessenek a helyi érdekek és sajátosságok. Ezeket aztán mindenütt társadalmi vitára bocsátják, a végeredményről a nemzeti parlamentek szavaznak majd – mígnem a végén uniós szinten újra összefutnak a szálak.
„Lisszabon” tehát továbbra is prioritás marad, csupán a versenyképességi programon belüli hangsúlyok változnak. Ez persze kihat az unió egész működésére: még a strukturális és kohéziós alapokból elnyerhető támogatásoknál is előtérbe kerül a gazdasági növekedés elősegítése. Minderre a Nemzeti Fejlesztési Terve összeállításakor Magyarországnak is érdemes odafigyelnie. Miként arra is, hogy az unió lépésváltásához hasonlóan nem árt itthon is fókuszáltabban meghatározni a fejlesztési célokat.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
