Egy polgár gondolatai

Az ember, aki helyesen akar élni és személyes munkát végez, melyre csak őt jelölte sorsa, értelmesen cselekszik, ha teljesen egyedül él – jegyzi föl sztoikus naplójában, a Füves-könyvben Márai Sándor. Ezt (1943-ból) s elődeit, a Négy évszakot (1938-ból) meg a hasonló aforizmák másik füzérét, az Ég és földet (1942-ből), néhány, úgynevezett kötetbe nem sorolt följegyzéssel együtt most Bölcsességek januártól decemberig címmel, afféle ajándékkönyvként egybekötve adták ki. Az ismerős Márait olvashatjuk így újra. Azt, akit antikváriumok mélyén kerestünk másfél évtizeddel ezelőttig, mert szükségünk volt rá, de majd’ félszázadon át nem adták ki Magyarországon. Történeti tünetként ez, máig ható következményeivel együtt, érthető. Utólag támadt képzetektől elütően ugyanis mindvégig (s azután is) és köznapokig, magánéletig hatolt az, ami kivetette Egy polgár vallomásait és gondolatait. Egyebek közt épp’ azért, mert bennük az idézetthez hasonló tépelődések példaszerűen vezettek el az európai hagyományhoz, hol a közösség magánszemélyekből áll, akik számára „erkölcs nélkül nincs ember”, s akik rettegve állapították meg, hogy a totalitárius rendszerek és az eltömegesedés évszázadában, a XX. században, „az emberi közönségességnek nincs határa többé”.

Mindeközben a magányra kényszerűen kész magánszemély, az idézett helytől néhány oldallal távolabb, a közösségi handabandát elhárítva fölfedezi és fölfedi, hogy különös módon része ő is a népnek, tehát a közösségnek, melynek „nincs közösségi érzése”. „Csak él, egymásért és az egészért, jelszó nélkül”.