Ki tud kevesebbet az unióról?

Két dolog lehetséges: vagy a dijoniak vélekedése nem tükrözi az országos átlagot az Európai Unió (EU) kibővítéséről, vagy a múlt héten, Burgundia „fővárosának” központjában véletlenszerűen megszólított járókelők csak franciásan nagyvonalúak akartak lenni a kérdezőhöz. Mindenesetre a tucatnyi ember között nem akadt egy sem, aki ne üdvözölte volna az új tagokat.

Jean-Pierre Raffarin. Idő kell a külső és belső migráció kezelésének megtanulásához.

URALKODÓ FÉLELMEK. A május elseje előtti országos felmérések viszont azt mutatták, hogy az unió régi tagállamai közül éppen a franciák a legkevésbé lelkesek a bővítés iránt. Nagyjából minden harmadikuk tartja csupán azt jó dolognak. „Kiábrándító, hogy a jeles dátum közeledtével egyre inkább a félelmek váltak uralkodóvá” – vonta le Catherine Lalumičre, az Európai Parlament, valamint a külügyi bizottság alelnöke a közvélemény-kutatásokból a következtetéseket a múlt héten, az újonnan csatlakozó országok újságírói, köztük a Figyelő munkatársa előtt. Félelem a gazdasági és szociális nyomástól, az egyenlőtlennek tartott versenytől, az eddigi identitás „felhígulásától”, a közös intézményrendszer megbénulásától. Mindez ráadásul csak homályos aggodalom maradhatott, mert a nyilvánosság előtt nem sok szó esett az alapvető kérdésekről. A neves politikus szerint a pártok nem vitatták meg, milyen Európát is akar Franciaország, valós viták jobbára csak a think tankekben, a tudományos háttérintézményekben folytak.

Nem csoda, hogy a dijoni polgárok is bajba kerültek, amikor a kérdés arra vonatkozott, konkrétan melyek is az új tagok. „Oroszország, meg talán Ukrajna” – találgatta egyikük. De a fogalmak keveredésére, az egymásból adódó dolgok végig nem gondolására nemcsak az utcákon lehet példát gyűjteni. A francia gazdasági és szociális modell kilátásait elemző egyik kerekasztal-beszélgetésen is valahogy a levegőben maradt néhány kérdés. Például az, hogy ha valóban nem a bővítés miatt van szükség a jóléti állam reformjára – mint azt a francia munkaügyi tárca szakértője leszögezte -, akkor miért gondolja mégis úgy a közvélemény nagy része, hogy az elért vívmányokat épp az újaktól kell megvédeni, ráadásul akár a munkaerő áramlásának szabad korlátozása árán is.

Társaságiadó-verseny Húsz százaléknál kevesebb adót fizetnek a nyereségük után átlagosan a cégek az EU újdonsült tagországaiban, miközben a „régi unióban” 33 százalék az átlagos szint. Észtország a legvonzóbb, ahol a cégeknek ilyen címen semmit nem kell fizetniük az államnak. A másik két balti államban 15-15, Magyarországon 16, Szlovákiában pedig 19 százalékos a társasági adó. Gerhard Schröder kancellárral az élen eddig a német politikai és pártvezetők méltatlankodtak leghangosabban a közép- és kelet-európai országokban folytatott gyakorlat miatt. Német részről különösen azt tartják elfogadhatatlannak, hogy az új tagállamok egyrészt felmarkolják a bőkezű uniós felzárkóztatási támogatásokat, másrészt alig fizettetnek adót a cégekkel. „Kezdjük azzal, hogy eddig még egyetlen euró támogatást sem kaptak az újak. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy saját forrásból nekik is hozzá kell járulniuk a költségekhez” – nem más replikázott így a Figyelőnek, mint Schröder honfitársa, a költségvetési ügyekért felelős Michaele Schreyer biztos. Berlinben azonban más optikán keresztül szemlélik a kérdést. Schröder burkoltan, gazdasági minisztere, Wolfgang Clement viszont annál nyíltabban hozta a közép- és kelet-európaiak tudomására, hogy az uniós támogatásokat kockáztathatják, ha nem módosítanak az adópolitikájukon. A kőkemény német hozzáállás a belpolitika mellett elsősorban a kedvezőtlen gazdasági háttérrel és a költségvetési hiánnyal vívott elkeseredett küzdelemmel magyarázható. „Nagyon leszűkült a gazdasági eszköztár, s ebben a helyzetben mindenki foggal-körömmel ragaszkodik, amihez tud” – jellemezte a körülményeket egy EU-diplomata. A németek nem egyedül vívják „keresztes hadjáratukat” a szerintük alacsony társasági adók ellen. Göran Persson svéd kormányfő és francia kormánytagok is csatlakoztak a hümmögő kórushoz. Az Európai Bizottság azonban nem partner ehhez. „Aki dömpingről beszél, az egyszerűen rossz helyen keresgél” – üzente Brüsszelből Jonathan Todd, Frits Bolkestein belső piacért felelős biztos szóvivője, aki kerek-perec közölte, hogy az Európai Bizottságnak esze ágában sincs uniós társasági adót javasolni. Az EU végrehajtó testülete az adóversenynek ezt a formáját kifejezetten üdvözlendőnek tartja, hiszen a vállalkozások adó- és egyéb terheinek csökkentése a versenyképességet javító tényező, amiről manapság Európában annyit beszélnek. A holland nemzetiségű biztos egyébként tavaly javasolta, hogy a társaságiadó-alap kiszámításának módját harmonizálják uniós szinten. Németországban sem ért mindenki egyet a politikusok riogatásával. A hat legnevesebb német gazdasági kutatóintézet a közelmúltban arra hívta fel a figyelmet, hogy az alacsony bér- és társaságiadó-szint nem tisztességtelen versenyelőny, hanem az unión belüli gazdasági konvergencia előfeltétele. A közgazdászok óva intettek attól, hogy az újonnan belépő országokat adó- és bérharmonizációra kényszerítsék, ami szerintük lelassítaná a felzárkózási folyamatot, és az összes tagállam exportjára kedvezőtlen hatást gyakorolna. Az egységre jutó munkaerőköltségek az új tagállamokban a tizenöt korábbi EU-tag átlagának 16 és 53 százaléka között mozognak, ám az Európai Bizottság szerint csak átmeneti előnyről van szó, hiszen – mint azt egyes üzemek és gyárak még keletebbre való áttelepülése is mutatja – a felzárkózás viszonylag gyorsan megindul. Az Egyesült Nemzetek Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciájának (UNCTAD) tanulmánya szerint egyébként a 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején a térségbe beáramló külföldi működő tőke csak a töredéke – 2003-ban például alig 3,5 százaléka – volt annak, amennyi az akkori 15 EU-tagországba érkezett. GYÉVAI ZOLTÁN, BRÜSSZEL

„Franciaországban a munkanélküliségi és a demográfiai szituáció is más, mint a többi nyugat-európai államban” – próbált érveket felhozni Michel Guerre, a munkaügyi minisztérium szakértője amellett, amit „minél rövidebb idejű” átmeneti korlátozásként jellemzett. A népesség nem fogy, a munkanélküliségi ráta viszont a 10 százalékhoz közelít, s egyelőre nem tudják garantálni, hogy az érkezők családtagjai is megkapják a jóléti állam juttatásait.

Sok jót nem ígér a közeljövőre Jean-Pierre Raffarin miniszterelnök sem, aki az újságírócsoport számára tartott sajtóértekezletén csak a nyitottságát hangoztatta arra, hogy bizonyos idő után fejlődést érjünk el ebben a kérdésben. „Bár a munkaerőmozgás biztosítja a gazdasági fejlődéshez szükséges dinamikát, a külső és belső migráció kezelésének a megtanulásához átmeneti időszakra van szükség” – fogalmazott hajlékonyan Raffarin. Mindezt a szakértők úgy ültetik át a gyakorlat nyelvére, hogy Párizs alighanem ki akarja használni a korlátozások maximumát, a hét évnyi megkülönböztetést, még ha ezt nem is teszik olyan egyértelművé, mint az osztrákok vagy a németek. A protekcionista munkaerő-piaci politika keserű piruláját a csatlakozási tárgyalásokon, illetve a bővítés előtti hónapok konkretizált finomhangolása során már sikerült lenyeletni a közép- és kelet-európai új tagokkal (Ciprus és Málta ugyanis külön elbírálás alá esik). Az elmúlt hetekben azonban a francia-német kettős olyan további elképzeléssel jelentkezett, amely mögé a jelek szerint nemcsak a bizottságot, de a tagállamok többségét sem sikerül felsorakoztatni: össze akarnák hangoltatni a társasági adókat, mindenki számára bevezetvén egy minimálisan kötelező adórátát. Ennek oka az, hogy az új tagállamok többsége alacsony társasági adóval vonzza a külföldi befektetőket, serkentvén az ipari termelés áttelepülését nyugatról keletre (lásd külön írásunkat).

A kezdeményező szerepet a franciák ebben a kérdésben is átengedték az odahaza egyre szorultabb költségvetési helyzetben lévő, és a szakszervezetek által is nyomorgatott Gerhard Schröder kancellárnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a párizsi politikusok – különös tekintettel a közelgő európai parlamenti választásokra – lemondanának az odahaza begyűjthető jó pontokról. Thierry Dedieu, a CFDT szakszervezet munkavállalási korlátozásokkal szemben kritikus funkcionáriusa sem rejtette véka alá, hogy a francia érdekvédők „valójában nem a szociális, hanem a pénzügyi dömpingtől” tartanak leginkább. Úgyhogy ezekre az aggályokra a legkönnyebb rájátszani a választások közeledtével. A munkahelyükért aggódó francia szavazókat több oldalról is megkísértik. Az új pénzügyminiszter, a takarékossági programját május elején meghirdető Nicolas Sarkozy például megszüntetné az állami segélyt azoknak a vállalatoknak, amelyek külföldre telepítik a tevékenységüket. Ami pedig az adóharmonizációt illeti, Raffarin a már idézett sajtóértekezletén így fogalmazott: „Világosan ki kell mondanunk, hogy ez problémát okoz a tagállamok egy részének, és ezt szabályozni kell.” A kormányfő érvelése szerint összhangot kell teremteni a között, hogy egyes országok alacsony adókkal vonzzák a külföldi tőkét, ugyanakkor igényt tartanak az uniós támogatásokra is. Párizs úgy gondolja, hogy ésszerű adózásra van szükség, előbb-utóbb a szintkülönbségek kiegyenlítésére, a felzárkóztatásra pedig a kohéziós pénzeket kell felhasználni.

Raffarin ugyan többször is hangsúlyozta, hogy nem kívánnak nyomást gyakorolni egyik vagy másik országra, miként a francia-német páros sem akar domináns szerepet betölteni Európában, de aligha csodálkozhat azon, ha az ellenérdekeltek ezt másként élik meg. Korántsem csupán régiek-újak ellentétéről van szó. A Financial Times szerint például a kezdeményezés a bizonyíték rá, hogy a francia-német partnerség olyan defenzív mechanizmussá vált, amely az anyagi érdekeltségeik – mint az elkényeztetett munkaerőpiac és a jóléti állami rendszerek – védelmére hivatott.

RÖVID TÁVÚ GONDOLKODÁS. A honi publikumnak játszó politikusok azonban európai indulatokat kavarnak, amikor a bővítés utáni helyzethez ugyanolyan érzéketlenül és előkészítetlenül közelítenek, mint május elseje előtt. Az érdemi viták továbbra sem szabadulnak ki a think tankek falai közül. Az adók mértéke körüli polémia így például csak a munkahelyek védelme kapcsán izzott fel, s közben háttérbe szorulnak az olyan megfontolandó érvek, mint Jean Lemierre EBRD-elnöké, aki ugyan szkeptikus az uniformizált európai adózással szemben, de a szlovák adóreformok sem lelkesítik. „Honnan származnak akkor azok az állami bevételek, amelyekkel a kutatást vagy az oktatást lehet fejleszteni?” – teszi fel a kérdést. Márpedig a hosszú távú versenyképességet Lemierre szerint csak az ezeken a területeken végrehajtott beruházásokkal lehet biztosítani.

Catherine Lalumiere. Tájékozatlan közvélemény.

Ám a kutatókkal és üzletemberekkel szemben a politikusok választási ciklusokban gondolkodnak Nyugat-Európában is, ami sokszor ellehetetleníti a felelős informálást. Catherine Lalumičre az egymástól széthúzó és tájékozatlan közvéleményekben látja a legnagyobb veszélyt a jövő Európájára. A korábbi bővítésekkel szemben – amelyek alapvetően elit projektek voltak – a tömegek támogatása nélkül ugyanis a 25 tagú uniót lehetetlenség egyben tartani. „Manapság azonban aki sokat tud az Európai Unióról, nem biztos, hogy ezt kommunikálni is képes” – tette hozzá a politikus asszony.