 |
Már az is mérhetetlenül tetszett, hogy a Malév New York-i járatán egy Szent-Györgyi Albertről elnevezett gépen utaztunk, kidekorálva nagy fotókkal a Nobel-díjas tudósról. Kiderült, a légitársaságnál úgy döntöttek, minden gépüket valamelyik világhírű magyar tudósról vagy művészről nevezik el. Ez a Szent-Györgyi az első. A legjobb értelemben vett nemzeti propagandát kiegészítette egy friss tempójú film, amely tényszerűen felsorakoztatta a XX. századot meghatározó magyar találmányokat, feltaláló tudósaikkal. A telefonhírmondótól a helikopterig, a villanymozdonytól a karburátorig, a C-vitamintól a golyóstollig, a számítógéptől a termonukleáris reakcióig, mindez magyarok találmánya. Az ember tudja, és mégis elképed, amikor így egy csomóban elérakják. Dagad az ember melle. (Pedig semmi érdeme nevezett zsenik teljesítményében.)
A gyarapodás pillanatát egyébként kint éltük át, elmulasztván azt a visszahozhatatlan pillanatot, hogy vízesés van a Dunán és kinő a fű a Szabadság-hídon. De fölemelő volt az is, hogy a többnyire csak magával törődő Amerikában, a patinás New York-i Waldorf-Astoria Hotelben egy Európa Bált rendeztek a csatlakozás napján, május elsején, a tíz újdonsült tagország köszöntésére. Nagykövetek, főkonzulok, egyéb prominens személyiségek jelenlétében műsor, vacsora, bál. A megnyitót az Európai Unió ENSZ-delegációjának feje, John B. Richardson nagykövet mondta, majd Horváth Gábor, a nagyköveti rangú magyar főkonzul következett, aki feleségével együtt a bál szervezőbizottságának is tagja volt. Rajtuk kívül hazánkat mi képviseltük, jómagam és két operaénekes az Operaházból, ők meghívott szereplői voltak a megnyitónak: Iván Ildikó (ő a feleségem) és Csák József. Hatalmas sikerük volt, csak azért nem ecsetelem bővebben, mert nem volna ízléses.
Egyszóval Amerikában is megtisztelték a Tízeket. Volt Örömóda és amerikai himnusz. Írták Pestre, hogy ez utóbbit szeretnék, ha a feleségem énekelné szólóban, ő a repülőn rémülten biflázta a szöveget, mert idegen himnuszban bakizni nem lehet (legfeljebb a sajátban), de szerencsére végül is elálltak ettől a kéréstől. Azután lassan elkezdődött a vacsora. Na nézzük, hogyan főznek a Waldorf-Astoriában!
Jól. Mondhatnám: nagyon jól. Pedig felkészültem valami előkelően előadott közepesre, tapasztalatom szerint ezek a túl patinás lokalitások néha többet bíznak a patinájukra, mint a jó szakácsra, és az eredmény a szépen dekorált, tetszetős taplóétek. Itt viszont egészen kiváló volt minden, akárha egy jó francia vendéglőben ettünk volna.
Már az előétel jól indított: tradicionális provence-i paradicsom. Fenomenális finomság (hogy folytassam az alliterációt), pármai sonkából, mozarellából és bazsalikom olajból (szerintem az alján egy szelet ravasz padlizsán is lapult, de nem volt felsorolva). Ezután jött a nagyágyú, életem eddigi legjobb bélszíne, hercegi névvel: The Waldorf’s Great Tournedos of Beef (nem úgy hangzik, mintha az angol királyi családhoz tartozna?). Ilyen magas bélszínt még soha nem láttam, volt vagy nyolc centi, és mégis tökéletesen sütve, alul-felül sötétbarnára, belül vajpuha rózsaszínre, valódi eszményi médium, ahogy kell. Fantasztikus brandy-szósszal meglocsolva, aszparágusz fejekkel és remek gombákkal körítve. Utána a keserűcsokoládé puding gyümölcsökkel méltó befejezése volt a csupán háromfogásos, de fejedelmi vacsorának. Az előkelő patina ezúttal kitett magáért.
Még javában forogtak a táncosok, amikor mi hárman megszöktünk. Szállásunkon ledobáltunk frakkot, szmokingot, estélyi ruhát, átöltöztünk, és elmentünk az éjszakai Times Square-re, ahol a 100 éves újságot ünnepelték már napok óta, valóságos karneváli kavalkádban. Az előkelő bál után jó volt lubickolni a hangos utcai forgatagban. Miközben villódzva őrjöngtek a felhőkarcolónyi neonreklámok a fejünk felett. Jó volt New Yorkban rangrejtett királyként mászkálni, hordozva belül a tudatot: egy nagy és erős Európai Unió polgárai vagyunk immár.
