 |
| MARJÁN ATTILA, közgazdász, a magyar EU-biztos kabinetjének gazdasági kérdésekért felelős tagja |
Manapság már mindenki által elfogadott tény: az Európai Unió egy ketyegő nyugdíjbombán ül. A demográfiai adatok egyértelműen mutatják, hogy a jelenlegi európai nyugdíjrendszerek fenntarthatatlanok. Az ellátásra szorulók aránya rohamosan nő, ráadásul e kör tagjai egyre idősebbek. Ennek több oka is van. A világháború utáni baby-boom generáció mostanság kerül nyugdíjas korba, az európai szaporulat is meredeken csökkenő tendenciát mutat, és a várható életkor is mindinkább kitolódik az egyre korszerűbb egészségügyi ellátásnak köszönhetően. Az eltartottak aránya az unióban az évszázad közepére megduplázódik: míg jelenleg egy nyugdíjasra négy dolgozó jut, 2050-ben már csak kettő.
Ha a tagállamok nem reformálják meg radikálisan jóléti ellátórendszerüket, a népesség rohamos öregedése katasztrófával fenyegeti az európai államháztartásokat. A folyamat GDP-arányosan 3-7 százalékponttal növeli meg 2050-re a közkiadásokat, aminek az oroszlánrészét a nyugdíjak emelkedése teszi majd ki a 2010-től kezdődő időszakban. A legdrasztikusabb hatással Spanyolországban és Görögországban számolnak, ahol ez a növekedés 8, illetve 13 százalékpontos lesz. Ráadásul az európai döntéshozók helyzetét tovább bonyolítja a Stabilitási és Növekedési Paktum, amely a közös pénz biztonsága érdekében a GDP 3 százalékában maximálja a tagállamok államháztartási hiányát, korlátot szabva ezzel a nyugdíjrendszerek eladósodásának is.
ÁLLAMI PILLÉRRE TÁMASZKODVA. A probléma gyökere, hogy a tagállami nyugdíjrendszerek ma döntően az állami nyugdíjon alapulnak, aminek a lényege, hogy a munkában lévők hozzájárulásaiból finanszírozzák az aktuális kifizetéseket. A jelenlegi tagállamok közül kizárólag Nagy-Britanniában és Hollandiában mondható kellően fejlettnek a magánnyugdíj-szegmens. Olyannyira, hogy a brit nyugdíjalapok már régóta szívesen fektetnek részvényekbe is, és a hollandok is kezdenek elpártolni a biztosabbnak tartott kötvényektől. E két ország a magánnyugdíj-pénztárak befektetéseinek további EU-szintű liberalizálását sürgeti, de az ezredfordulós tőzsdei buborék kipukkanása sokakat óvatosságra int.
Magyarország – kihasználva a későn jövők előnyét – európai összehasonlításban is fejlett, piaci alapú nyugdíjrendszert hozott létre. Az állami nyugdíjrendszer finanszírozása, a népesség öregedése és fogyása azonban nálunk sem lebecsülendő probléma. A foglalkoztatási arány már a 15 és 64 év közötti korosztályt tekintve sem ad okot túlzott elégedettségre, az 55 és 64 év közöttiek körében pedig különösen alacsony, mindössze az EU-átlag fele.
VESZÉLYBEN A LISSZABONI CÉL. Az unió vezetői tudják, hogy ha meghatározó súlyú tagállamai nem tesznek radikális reformlépéseket, akkor a lisszaboni cél – vagyis hogy Európa a világ legversenyképesebb régiójává váljon – teljesen reménytelen vállalkozás. Németország például hiába kezdte el már 2001-ben Európa legrégebbi nyugdíjrendszere, a 130 éve még Bismarck által létrehozott német szisztéma megreformálását, a demográfiai előrejelzések olyan drámaiak – 2050-re a 80 éven felüliek aránya például a jelenlegi 4-ről 12 százalékra emelkedik -, hogy ezek a lépések aligha elegendőek. Ami Franciaországot vagy például Ausztriát illeti, a nyugdíjreform mindkét helyen elementáris erejű társadalmi ellenkezést váltott ki az év elején. A hagyományos nyugdíjrendszerek fenntarthatóságát azonban az adott demográfiai trendek mellett csakis a hozzájárulások növelésével, a nyugdíjak csökkentésével, vagy a nyugdíjkorhatár kitolásával lehet megoldani. Lehetetlen tehát egyszerű és népszerű megoldást találni.
Az európai gazdasági reformelképzelések kulcsszavai ma – a növekedés és stabilitás mellett – alapvetően az angolszász eszköztárból származnak: versenyképesség, rugalmasabb munkaerőpiac és liberalizáció. A lisszaboni stratégia például azt irányozza elő, hogy az 55 és 64 év közötti korosztályban 2010-re 50 százalékkal kell növelni a foglalkoztatottságot, mivel ha Európa nem lép, az öregedés a növekedést is visszafogja, méghozzá évente mintegy fél százalékponttal.
Sokan úgy vélik, hogy az Európai Unió túl sok lovat akar megülni egyszerre: a szociális biztonság és szolidaritás, egyúttal a versenyképesség növelése, az Egyesült Államok lekörözése és az egyensúly fenntartása nehezen összeegyeztethető feladatok. Vannak, akik még ennél is tovább mennek. Szerintük az európai szociális modell napjai meg vannak számlálva.
