Kubai emlékkönyv

Idősebbek is elkezdhetik, mondhatták volna 1994-ben Ibrahim Ferrernek, aki 67 évesen úgy döntött, hogy nyugdíjba megy, majd cipőtisztítással szerez még némi pesót, de aztán Ry Cooder rábeszélte egy kis stúdióban történő szerenádozásra. Ennek egyenes következménye lett a Buenos Hermanos, amelynek borítója leginkább egy napozóágy csíkjait idézi meg, és milyen jól van ez így. Ferrer – a Buena Vista Social Club egyik kedves soneros „kópéja” – mondta nemrég, hogy nem vágyott komolyabb elismertségre, ő csak tette a dolgát, és énekelte a bolerókat. Most, hogy lábai előtt hever a művelt világ, csak fáradtan legyint. Mára a világzene reneszánszát elhozó BVSC zenészei termelik ki a kubai nemzeti össztermék tekintélyes hányadát. A Ferrer által vállalt afro-kubai muzsikát nem a falusi banánérlelő depókban tették fogyaszthatóvá, a hangszerelés végül is a XIX. századtól keveset változott, a marimbulával hozott basszus, és a négy húrral tres néven közismert gitár jellegadó szerepe ma is elvitathatatlan. A Buenos Hermanos című, emlékkönyvnek sem utolsó album talán legszebb felvétele a Naufragio című keserédes szerzemény, zongorafutamait Manuel Galbán jegyzi.

A Buenos Hermanos kimondottan választékos, tetszetős a hangszerelése, megcsodálhatjuk Gill Bernal érzéki tenorszaxofon játékát, de Ry Cooder jellegzetes gitárhangzásáról sem kell lemondaniuk a „son” rajongóinak. Édes kis nosztalgiák, szerelmek, az egzotikus nyomor életképei, a politikát is megidéző életbölcsességek kapnak helyet az albumon, amelynek arculatát a szerényen csak The Team-nek nevezett csoport készítette. Bizonyára az volt a cél, hogy a középen lyukas borítóval és önálló kis könyvecskével ellátott portékát elegánsabb kiszerelésbe csomagolják, mint amilyenek egykor a Hruscsovnak küldött szivarosdobozok voltak. Világos: nemcsak a húsz éveseké a világ, hanem azoké is, akik annyinak érzik magukat, és a mai napig azzal az elragadtatással játszanak, mint amikor hatvan éve az első slukk a szivarból és a fehér rumból a fejükbe szállt.