 |
| Somogyi Zoltán, a Political Capital Institute igazgatója |
A szocialista Mitterrandról korszakot neveztek el. A jobboldali Helmut Kohl miniszterelnöksége alatt generációk nőttek fel.
Mi a helyzet Magyarországon? Mi a közös Pokorni Zoltánban, Áder Jánosban, Juhász Ferencben és Lendvai Ildikóban? Az, hogy mindnyájan kimondták már – jóllehet más-más időpontban – az ismert mondatot: “csökkent a párt népszerűsége, ám ez a kormányzás természetes velejárója”. Az is közös bennük, hogy nem hallottuk tőlük ennek a mondatnak a folytatását, ami valahogy így szólna: “és utána vereséget szenvedtünk a következő választáson”.
A magyar politikusok feltűnően kreatívak, amikor a népszerű-ségvesztést kell magyarázni. Kovács László első reakciója az MSZP romló közmegítélésének okát keresve az volt, hogy “a jövő évi büdzsé takarékos költségvetés lesz, amely nem tesz lehetővé a tavalyihoz hasonló jóléti intézkedéseket”. Vagyis a szocialista pártelnök leegyszerűsíti a honi politikai képletet: aki adni tud, az népszerűvé válik, aki nem, az népszerűtlen. Ha ez így van, akkor a mai nappal minden politikai elemző, stratéga és tanácsadó lehúzhatja a redőnyt. Ezen értelmezés szerint a politika sorsszerű dolog, abba embernek beleszólása nincsen. Az eredmények kizárólag a pillanatnyi gazdasági helyzettől függnek: ha jól megy a gazdaság, lehet osztogatni, s csak így lehet választást nyerni.
TÉVES MAGYARÁZATOK. Kovács László azonban téved. Éppen politikai ellenfele, a Fidesz 2002-es példája mutatja, hogy prosperálónak tűnő gazdasági miliőben is el lehet veszíteni a választásokat.
Nem kevésbé érdekes Szájer József elmélete, aki 1999 nyarán azt mondta: “Azért vesztette el a többségét a Fidesz, mert a fiatalok nyaralnak, és ők szavaznak a Fideszre. Ha majd visszajönnek ősszel, akkor újra vezetni fog a jobboldal.” Szabó Iván egykori pénzügyminiszter még ennél is tovább ment 1993 végén, amikor kijelentette: Magyarország egy olyan ország, ahol demokratikus választást csak a jobboldal szokott nyerni.
Az igazi mélypont mégis a 2002. tavaszi mérések körül alakult ki, amikor a választási eredmények és a közvélemény-kutatók igen eltérő becslései között még köszönő viszony sem volt. Tavaly a kampányban – a közvélemény-kutatási eredmények ismeretében – végig magabiztosan viselkedő, ám az eredmények láttán megdöbbent vesztes párt választási csalással vádolta meg győztes ellenfelét, így próbálva megúszni a vereség okainak feltárását, a személyi felelősségek levonását.
Annak idején Torgyán József az egyik nagy intézetet „Sanda Ipsének” keresztelte el. Azóta azonban sokat tanultak a politikusok. Tudják, hogy nincs más támpont, ezért nem bírálják a kutatóintézeteket. Nem a kérdezőbiztos és nem a statisztikus a felelős egy-egy párt csökkenő népszerűségéért. Ugyanakkor a közvélemény-kutatások a politika formálói, a kutatóintézetek a politika szereplői, az intézetek vezetői pedig politikai pártok belső tanácsadói maradtak továbbra is.
KINEK LEHET HINNI? Miközben tehát a közvélemény-kutató intézetek presztízse javult a politikai elit körében, a közvélemény bizalma a 2002-es félremérések után megingott. A probléma máig sem szűnt meg, hiszen 2003 augusztusában 550 ezer szavazóról gondolta az egyik kutatóintézet, hogy szocialista; a másik pedig azt, hogy fideszes. Ha az egyik kutató adatai homlokegyenest ellentmondanak a másik méréseinek, vajon milyen alapon döntsön felelősségteljesen a magyar választópolgár.
Most abban a szokatlan helyzetben vagyunk, hogy a pártpreferencia-mozgások tendenciája az összes kutatóintézetnél egyirányú: szeptember elejéig a Medgyessy-kormány folyamatosan veszített népszerűségéből, a kormányzó MSZP pedig az elmúlt két hónapban 500-700 ezer szavazót biztosan elveszített. A kormánypártok első reakciója érthető: miután a kutatási eredményekkel kapcsolatos politikusi szkepszis ma már nem divat, így a másik ismert eszközhöz nyúltak – természetes folyamatnak minősítették a helyzetet. Ezzel azonban elvesztett választóikat veszik semmibe. Azt üzenik nekik, hogy nem számít jelzésértékű politikai véleményváltozásuk, most nem fontos az ő véleményük. Majd kapnak valamit a választások előtt – és visszajönnek. Ez azonban hibás elmélet, amely a kormánypártokat a vereség felé vezetheti. Az elmúlt napok kommunikációja azt mutatja, hogy a kormánypárti politikusok egy része is ráébredt erre…
