Tanulmánykötetek védelmében

ELAVULTAK VAGY SEM. Eszme-futtatásunk a továbbiakban Gedeon Péter Piac és demokrácia című cikkgyűjteményének ürügyén e jelenséggel foglalkozik. Kezdjük azzal, hogy szerzőnk kötetének anyagát az 1986 és 2001 között született írásaiból válogatta össze. S ez felveti a kérdést: érdemesek-e a jó néhány évvel ezelőtt – és általában nem az örökkévalóságnak – készült írások mostani publikálásra. Magyarán: nem avultak-e el, váltak túlhaladottakká, vagy egyszerűen érdektelenné a korábbi fejtegetések, eszmefuttatások. Mielőtt erre válaszolni próbálnánk, akár mentségként, akár magyarázatként jegyezzük meg, hogy nem csupán a közgazdászoknak, hanem a poétáknak, kutatóknak, zsurnalisztáknak, íróknak is szíve vágya, hogy azon műveik, amelyek ugyan rangos, ám (rosszmájúan) „a nyilvánosság kizárásával” megjelenő folyóiratban látnak napvilágot, szélesebb olvasóközönséghez is eljussanak. Ámde ez a bocsánatos bűn – ha egyáltalán annak nevezhető – már csak hírének, nevének megőrzése okán sem mentesíti az érdekeltet az önkontroll kötelezettsége alól.

Mi is volt szerzőnk szándéka kötetének kiadásával? Fő témájának az átalakulást tekintette, és így ír: „többnyire nem a lezajlott események, változások primer elemzésére, leírására vállalkoztam, hanem a megszületett elemzések és az átalakulás kapcsán mobilizálható irodalom elméleti reflexiójára. E reflexiót a társadalomelmélet és a politikai gazdaságtan fogalomkészlete strukturálta.” E kacifántos megfogalmazás mellett imígyen határozza meg könyvének célját: „Arra a kérdésre kerestem a választ, hogyan viszonyult a kelet-európai szocializmus és posztszocializmus a modern társadalomfejlődés főáramához, hogyan transzformálódik ez a probléma elméletté a társadalomtudományi diskurzusokban.” Nos, az „elméleti transzformálódás” és kapcsolat részeinek megvilágosítása csak részben tekinthető sikeresnek.

Hogy azonban még véletlenül se essünk az indokolatlan elmarasztalás vétkébe, elsőként emeljük ki a reformközgazdászok ma is gyakran felmerülő és sokak által vitatott tevékenységéről szóló írásokat. Kornai János A szocialista rendszer című művét szerzőnk – joggal – e szisztéma első és maradandó szintézisének tekinti, és ehhez kapcsolódva állapítja meg: „A reform nem a (szocialista) rendszer transzformációját, hanem bomlását idézi elő, s a piaci szocializmus modellje sem több fából vaskarikánál.” Egy másik dolgozatban pedig bemutatja, „hogyan tágította a reformgazdaságtan a szocializmus ideológiai felfogásának kereteit, hogyan követelte a piaci önszabályozás intézményesítését, de még a szocializmus keretei között”. A nyolcvanas évek végére a radikális reformközgazdászok már eljutottak a szocialista piacgazdaság modelljének feladásához, s a köztulajdon dominanciája mellett a magántulajdon szerepének, sőt a politikai pluralizmus elfogadásának elismeréséhez. ” szocialista rendszer összeomlásával a reformgazdaságtan ideje is lejárt. Végül is – mondja Gedeon – a reformgazdaságtan önmaga megszüntetésével valósította meg önmagát.”

A kötet talán legjelentősebb dolgozata arról a közel sem érdektelen problémáról szól, hogy a posztszocialista átmenet „végül is a kapitalizmus melyik formájához vezet majd el”. Vagyis a nálunk megvalósítandó kapitalizmus modellje alapján a tárgyalásos (korporatív), a piac által vagy az állam által vezérelt kategóriába sorolható majd be. S arra a következtetésre jut, hogy „A posztszocialista gazdaságban a gyenge politikai és érdekérvényesítési pozíciókkal rendelkező munkával [?] egy decentralizált, kialakulóban lévő magánvállalkozói réteg, illetve egy erős gazdasági pozíciókkal rendelkező állam áll szemben.” Vagyis az állam által vezérelt posztszocialista vegyes gazdaság jön létre. Nos, a „posztszocialista modellről” szóló eszmefuttatások sok tekintetben helyesbítésre szorulnak, hiszen 1992-ben, mikor is a cikk íródott, még az átmenet nem zajlott le, és nem ismertük a „végpontot”. Feltehetően emiatt szerzőnk tévesnek bizonyult feltevései kapcsán az előszóban tesz néhány mentegetőző megjegyzést, egyebek közt arról is, hogy a jövőről szólva a globalizációt a modellváltozatok bemutatásánál figyelmen kívül hagyta.

ELEMZÉS ÉS IDŐFAKTOR. Ezekért a fogyatékosságokért azonban nem marasztalhatjuk el Gedeont, mert az ilyen és hasonló hibák gyökerét inkább másutt kell keresnünk. Hogy hol, azt ő maga is érzékeli, amikor egy 1994-ben (!) írt és a kötetben közölt könyvismertetésben felteszi a kérdést: Lehet-e három-négy évvel a szocializmus összeomlása után az általánosítás rangjával bíró és maradandó érvényességű elemzést írni a még nem befejezett, nyitott kimenetelű posztszocialista átmenet problémáiról? A válasz „nem”. Ez az akadály azonban nem teszi feleslegessé, hogy még a „végkifejletet” megelőzően készült fontos dolgozatok kötetekben (újra) megjelenjenek. A publikálást azonban szigorú(bb) szelekciónak ajánlatos megelőzni. S még valami: Gedeon Péter könyvének értékét nagyban emelte volna, ha a szerző nem sajnálta volna az időt és fáradságot egy nem is nagy terjedelmű – mondjuk – utószót csatolni a kiadásra szántakhoz: miként látja jó néhány év elmúltával a korábbi problémákat, milyen választ adna ma a még mindig időszerű elméleti kérdésekre.

Tanulság (mert az is kell): korszakalkotó, maradandó értékű közgazdasági elméleti művek hiányában, olvassunk legalább újraközlésre érdemes tanulmányokat.