 |
| Andor László, a BKÁE gazdaságpolitikai tanszékének docense |
A könyv persze még sehol sem volt (csak 2002 nyarán jelent meg), de tudni lehetett, hogy mindenképp kasszasiker lesz.
KOMPENZÁCIÓ. Az idén 61 éves Stiglitz a Princeton és a Stanford egyetemek profeszszoraként vált ismertté. A Demokrata Párt 1992-es elnökválasztási győzelme után a Fehér Ház közgazdasági tanácsadó testületének tagja, majd később elnöke lett. Azután, az 1990-es évek végén – néhány saroknyi távolságra korábbi munkahelyétől – három évig volt a Világbank alelnöke. Ekkor a szélesebb, a közgazdászokon messze túlmenő nemzetközi közvélemény is felfigyelt rá, hiszen – főnökével, James Wolfensohnnal együtt – egészen más tartalmat és stílust kezdtek képviselni, mint amilyet a Világbanktól korábban megszokhattunk.
Stiglitz nem teljesen önként távozott Washingtonból; mondhatnánk azt is: bukott ember lett belőle. Igazolás és kompenzáció volt tehát számára a svéd zsűri ítélete, és természetesen az a hatalmas, sőt néha extatikus érdeklődés, amely a világ minden táján iránta és a globalizációról szóló könyve iránt megnyilvánult. A 31 kiadás némelyike azonban – mint például a magyar – még a boltokba sem került, de már elkezdődött Stiglitz újabb könyvének marketingje. Ennek címe (The Roaring Nineties) az 1920-as évekkel állítja párhuzamba a múlt század utolsó tíz évét, amelyet a szerző a világ legprosperálóbb évtizedének nevez. Ugyanakkor azt állítja, hogy a siker részben látszat volt csupán, és magában hordozta az összeomlást is. A buborék közgazdaságtanát vehetjük kézbe tehát.
„Azok a kilencvenes évek…” lehetne az új könyv magyar címe, ha négy évvel ezelőtt Horn Gyula ex-miniszterelnök nem ugyanezt adta volna a maga visszaemlékezésének. Az időszak, amelyről a két szerző a könyvét megírta, nagyjából ugyanaz. Mindketten súlyos gazdasági problémákat örököltek elődjeiktől. Különbség azonban, hogy Stiglitz rendkívül önkritikusan ír saját kormányzati tevékenységéről. Az érdemekkel együtt felsorolja azokat a hibákat és mulasztásokat is, amelyeket ő és washingtoni kollégái követtek el.
A Clinton-csapat egy olyan időszakban vette át az amerikai gazdaság irányítását, amikor recesszió volt, és a szövetségi költségvetés krónikus hiánnyal küzdött. Ennek kialakulásában közrejátszottak a megelőző években eszközölt megalapozatlan adócsökkentések. A növekvő jövedelmi különbségek miatt sokasodtak a szociális feszültségek. Clintonék stratégiája egyszerű logikára épült. Kell 8 millió új munkahely, mert e nélkül az elnök újraválasztása kétségessé válhat. Ehhez szükség van jó konjunktúrára, amelyhez az út az alacsony kamatokon keresztül vezet. Ezeket pedig piackonform módon az örökölt deficit agresszív csökkentésével lehet elérni. Vállalni kellett az adók emelését is, ami – sokak félelmére rácáfolva – semmiféle negatív következménnyel nem járt. Ezt Stiglitz történelmi sikerként értékeli, bár éppen a deficitcsökkentő program túlerőltetése miatt hibáztatja csapatát leginkább. Úgy látja továbbá, hogy tehettek volna többet is a túlhajtott liberalizáció és dereguláció ellen – bár ennek negatív következményei csak a második Bush-korszakban mutatkoztak meg igazán, például a telekommunikációs csődhullámban és az Enron-botrányban.
Sokat megtudunk a könyvből a kortársakról. Alan Greenspan például, aki Gerald Ford elnök közgazdasági főtanácsadója volt egykor, és akit először Ronald Reagan nevezett ki a Fed elnökévé, alapvetően konstruktívnak tűnt a demokrata Fehér Házzal való együttműködésben. Clintonék a nyilvánosság előtt soha nem is firtatták a jegybankelnök pártszimpátiáit, ám szűkebb körű beszélgetések során olykor kemény szavakkal illették.
A „HARMADIK ÚT”. Stiglitz nem áll meg a republikánusok élveboncolásánál és a Clinton-évek önkritikus elemzésénél; könyve végén felvázolja az „új demokrata idealizmus” koncepcióját. Ez deklaráltan a „harmadik út” amerikai változatát jelenti. Tudvalevő, hogy ezt a fogalmat Bill Clinton és Tony Blair együtt élesztették újjá és töltötték meg új tartalommal úgy 1997-98 táján. Amerikában ez idáig nem volt ennek az irányzatnak egyetlen kiemelkedő ideológusa, mint amilyen Angliában Anthony Giddens. Két legutóbbi könyvével Joseph Stiglitz akár erre a pozícióra is pályázhat. A most megjelenő könyv szükségképpen nagy hatást fog gyakorolni a 2004-es elnökválasztási kampányra is.
