 |
| Hujber Ottó 1994-ben. A szocialisták vállalkozó tagozatának vezetőjeként foglalkoztatta az orosz üzlet. |
Hiányzik 61 millió dollár – hivatalosan, s immár a rendőrség számára is “kézzelfoghatóan”. Ez az önmagában ugyan nem csekély, de az ügyhöz és annak egykori politikai hullámaihoz képest mégiscsak apró “részletkérdés” jelzi: nem volt minden rendben az egykori Szovjetunió Magyarországgal szemben elismert adósságának lebontásakor. Lassan 10 év telt el azóta, hogy Oroszország szerződésben ismerte el az összesen 1,7 milliárd dollárra rúgó tartozását. Annak is már 8 éve, hogy – részben ezzel is öszszefüggésben – kipattant a nevezetes “olajgate” botrány, amelyben az akkori Fidesz-MDF ellenzék összeférhetetlenség gyanúját felvető vádak össztüzét zúdította a parlamentben a Horn-kormányra és az MSZP-re. Mindezek után egy csekély büntetést sejtető feljelentéssel látszik lezárulni a botrány.
HIÁNYZÓ BEFIZETÉSEK. Legfeljebb két év szabadságvesz-téssel sújtható ugyanis az, akit bűnösnek találnak majd a számviteli fegyelem megsértése miatt. Márpedig ennek gyanúját fogalmazta meg most a rendőrség, miután a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal (Kehi) július 21-én feljelentést tett ismeretlen tettes ellen. A pénzügyi nyomozó igazgatóság illetékesei szerint az eljárás már folyamatban van, ám a nyomozás még annyira a kezdeti stádiumában tart, hogy a részletekről nem adhatnak felvilágosítást.
Az orosz államadósság rendezésének utolsó fázisáról és lezárásáról László Csaba pénzügyminiszter az idén januárban kötött megállapodást moszkvai kollégájával. Ebben az orosz fél vállalta, hogy 82 millió dollárt átutal, amelyet a kormányzat a költségvetés kiadásaira fordíthat. A megállapodást úgy sikerült megkötni, hogy a magyar fél lemondott az úgynevezett el nem számolt inkasszóról: arról a nevezetes 61 millió dolláros összegről tehát, amelyet az orosz nyilvántartás szerint különböző magyar szervezetek már korábban lehívtak, ám ezt idehaza nem számolták el. Moszkva szerint a saját nyilvántartásaikban ennek a pénznek is megvan az ellenértéke különböző árukban, ám a Magyar Államkincstárban mindennek nem találni nyomát: a követeléseket megvásárló magyar vállalatok a gyanú szerint nem fizették be kötelezettségeiket. A kérdéses dollármilliók sorsának vizsgálata céljából a Kehi januárban vizsgálatot indított, és a napokban ennek eredményére hivatkozva a döntött a feljelentés megtételéről.
BALOLDALI ÉRDEKLŐDŐK. Egyes lapértesülések szerint a hiányzó pénzzel kapcsolatban is leginkább azokat a – főleg az MSZP-hez köthető – vállalkozókat és cégeket kérdezik majd meg, akik és amelyek már a botrány kirobbanásakor is a középpontba kerültek. A rendőrség egyelőre persze nem kommentálta ezen értesüléseket. Kétségtelen azonban, hogy az 1994 tavaszán megállapított, akkori áron 180 milliárd forintos volt szovjet tartozás lebontásakor – az ellenzék szerint politikai és személyes kapcsolataikat kihasználva – főként a baloldal érdekkörébe tartozó vállalkozók és cégeik húztak anyagi hasznot.
 |
A nyilvánosság előtt az összeférhetetlenség gyanúja 1995. december 5-én vált nyilvánvalóvá. A parlamentben az ellenzék ekkor kezdte firtatni, hogy milyen szerepet játszanak egyes kormányzati tisztviselők és az MSZP-hez közeli vállalkozók az orosz államadósság lebontásában. Többek között azt kifogásolták, hogy az “államközi kapcsolatok közé miért akarnak magánérdekeltségű cégeket préselni”. A legnagyobb figyelem Hujber Ottó felé irányult, aki az 1994 októberében, a Horn-kormány által erre a célra alakult tárcaközi bizottságban “az üzleti szféra delegáltjaként” vett részt, leginkább viszont arról volt ismert, hogy a szocialisták vállalkozó tagozatát vezette. Egyidejűleg akkor már évek óta foglalkoztatta az orosz államadósságban rejlő üzlet.
Az ellenzéki vádak idején a rendszer ugyanis már készen állt: 1995 áprilisában a magyar-orosz tárgyalásokon megszületett a döntés arról, hogy a tartozást egyelőre meghatározott árfolyamon, halasztott fizetéssel, vállalkozók vásárolhatják meg a magyar államtól. A cégek jogosultságot szerezhettek arra, hogy az adósság fejében árut vagy nem kereskedelmi szolgáltatást vásároljanak Oroszországban úgy, hogy az ellenértéket az Orosz Föderáció Pénzügyminisztériuma fizeti ki a gyártónak. Az adósság terhére legyártott terméket a magyar vállalkozók vámmentesen hozták be az országba, majd itthon vagy külföldön dobták piacra. A két ország ezután számolt el egymással, és a megvásárolt áru értékével csökkentették a fennálló adósság összegét.
A nagy kérdés csak az volt a tárcaközi bizottságban, hogy milyen árfolyamon adható el az orosz államadósság. Akkoriban ugyanis – amint erről a jelen cikkünk egyik fő forrásában, az Élet és Irodalom című lapban 2000-ben Ószabó Attila és Vajda Éva riportsorozata beszámolt – “1994 második felében szinte minden hónapban megjelent egy nyugati pénzintézet képviselője, hogy ajánlatot tegyen az adósság megvásárlására, a magyar pénzügyi kormányzatban azonban egyszer sem merült fel komolyan, hogy a teljes követelésállományt készpénzért értékesítse”. Míg a nyugati pénzintézetek 25-30 százaléknál nem ajánlottak többet, a tárcaközi bizottság végül az 58 százalékos érték mellett döntött, amelyet kormányhatározatban is rögzítettek. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az orosz adósság minden egyes dollárját a vállalkozók 58 centért vásárolhatták meg a magyar államtól.
A NAGY MECCS. A vállalkozói csoportok között ezután indult meg az igazi harc az üzletért. A különböző, azóta lebonyolított parlamenti és kormányzati vizsgálatok azonban – függetlenül azok politikai hátterétől – törvénytelenséget mind ez idáig nem állapítottak meg, legfeljebb a botrány kezdetekor megfogalmazott gyanút erősítették. Az ügy ellenőrzésére legelőször létrejött, Demeter Ervin akkori MDF-es képviselő által vezetett parlamenti (úgynevezett olajgate) bizottság például 1996. december 27-én elkészült jelentésében azt tudta megállapítani, hogy a pályáztatás hiánya miatt a jelentkező cégek korlátozott mértékű versenyhelyzetbe kerültek, s az államadósság lebontása a versenyhelyzet kizárásával jogtalan előnyök lehetőségét teremtette meg. A tanulságok között szerepelt az is, hogy az adósság lebontása során létrejött szerződések 80 százaléka “egyértelműen meghatározható gazdasági érdekcsoportokhoz kapcsolódik”. Ennél messzebbre egyébként még az Orbán-kormány idején elvégzett Kehi vizsgálat sem ment.
 |
| Kapolyi László 2003-ban. A volt ipari miniszter (ma szocialista képviselő) cégét pontos fizetőnek ismerik. |
A harc leginkább a már említett Hujber Ottó, továbbá Máté László, az MSZP egykori pénztárosa, illetve Kapolyi László, az akkori MSZDP-s elnök, most MSZP-s országgyűlési képviselő között folyt, s bármennyire is Hujbernek állt látszólag a zászló, Kapolyi győzelmével végződött. Az egykori ipari miniszter érdekeltségébe tartozó System Consulting Rt. nyerte el ugyanis a legtöbb megbízást. A cég már a nyolcvanas évek végétől aktív szereplő volt a kelet-nyugati áruforgalomban: kezdetben leginkább számítástechnikai termékeket szállított a volt Szovjetunió területére, illetve szaktanácsadást nyújtott. 1991-től azonban jelentős teret nyert az államközi, orosz-ukrán-magyar energetikai együttműködésben, az általa kidolgozott villamos áram szállítási modellt pedig az adósságlebontásban is fel tudta használni, lapinformációk szerint ráadásul végig pontos elszámolásban és fizetéssel.
KÖZÖS PONTOK. A Figyelő információi szerint egyébként leginkább Hujber és Máté üzletei kerülhetnek a vizsgálódás homlokterébe, ezen belül is a Tér és Forma Vállalkozási Rt. Ez a cég az orosz GAZ gyár adósság ellenében járműveket importáló magyarországi leányvállalatával szerződött, és alvállalkozóként gondoskodott a hazai értékesítésről. Érdekes lehet a Hujber érdekkörébe tartozó Petroltank Rt. is, amelyet 1995-ben azért hoztak létre, hogy az orosz államadósság terhére új kőolaj-tárolótereket építsen, de figyelmet érdemelhet a ZIL tehergépkocsik behozatalát vállaló, akkor Máté László nevéhez köthető, felszámolás alatt álló Lorry Kft. is. Ez utóbbi a közös pont Máté László és a később a nemzetbiztonsági lehallgató berendezések szállításának botrányában ismertté vált Nádor 95 Rt. tulajdonosa, Szász András között. Utóbbi a Lorry ügyvezetője volt Máté után, és orosz kapcsolatai okán a jelenleg az ORFK által vizsgált Bertinus Kft. ügyletében vállalt tevékeny részt. E vállalkozás Aleko személygépkocsikat hozott be, és elképzelhető, hogy adósa maradt a költségvetésnek.
