Mérlegelő demokrácia

Felbőszítették a civilek Vajda Pált. A fővárosi szocialista alpolgármester haragjának kivívásához alig tucatnyi környezetvédő is elég volt: ennyien piknikeztek demonstratíve a budai alsórakparton. A békés, bár szükségszerűen gázálarcos sörözgetés a Védegylet szervezésében arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy a helyszín eme hasznosítása mennyivel ember- és természetközelibb, mint négysávossá bővíteni a világörökség e részén átvezető Duna-parti utat. A fővárosi önkormányzat ugyanis ezt tervezi. Vajda Pál azonnal visszavágott, s bejelentette, hogy beruházásvédelmi törvényt terjeszt elő, nehogy laikus civilek, például út menti lakók akadályozhassák szakértők és önkormányzatok munkáját.

Iskolabezárás elleni tiltakozás. Akadozó párbeszéd.

A közösségi hangokra meglepően durva e közpolitikusi válasz. Ennél is meglepőbb azonban, hogy ez csak az első volt a sorban. Az utóbbi hetekben Kovács Ferenc közlekedési helyettes államtitkár és Kósa Lajos, Debrecen fideszes polgármestere is hasonló ötlettel állt elő. Egyikük a kisebbség érdekeivel szemben a többséget védő közhasznosságú törvényt szorgalmaz beruházások, például autópályák esetében, a másikuk – megint csak a beruházások megvalósítását gyorsítandó – mindössze kettőre csökkentené a hazai véleményező szervezetek számát. Mindez mellett pedig Csillag István gazdasági miniszter válaszolt írásban a civilek Pakssal kapcsolatos kérdéseire olyan hangnemben, hogy konkrétumot ne kérjenek, higgyék csak el, hogy helyesen cselekszik.

HITELVESZTÉS. E reagálások éppen ellentétesek a Nyugat-Európában kirajzolódó folyamatokkal. Ott a társadalmi részvétel a reneszánszát éli: újfajta demokratikus módszerek nyernek teret, s ennek az egyik oka éppen a politika hitelvesztése. Ezek a helyi vélemények megértésére, az átlagember értékítéletének firtatására összpontosító technikák ugyanis nem csupán a polgárok bevonására alkalmasak, hanem mindeközben a bizalmon esett csorba is köszörülhető: lám, mégis csak figyelnek a döntések érintettjeire, a választókra.

A társadalmi részvételnek persze itthon is van némi jogi alapja: ezt szolgálja a törvényben előírt környezeti hatásvizsgálat, a helyi lakosok energiatörvényben megfogalmazott kötelező tájékoztatása. Ez azonban még csak zérus szintnek sem mondható, pláne a gyakorlatot tekintve: valamit, valamikor – többnyire későn, a főbb döntések után – tudatnak a helyiekkel. Jelképes gesztus, mindössze pr. A legelső fázis az volna, ha például kérdőívezéssel, közvélemény-kutatással tárnák fel a társadalom tagjainak véleményét. Részvételről pedig nyilvánvalóan akkor beszélhetünk, ha a folyamat interaktív, van tehát módja az átlagembernek is véleményt nyilvánítani, és azt már a folyamat legelején, a beruházási, fejlesztési alternatívák kidolgozásakor figyelembe veszik. Még csak nem is annál a döntésnél, hogy merre menjen a kérdéses út, vagy milyen típusú erőművet építsünk, hanem azon a ponton, amikor felmerül, kell-e egyáltalán?

TANULÓ ATOMMÉRNÖKÖK. S hogy egy ilyen közös, tulajdonképpen tanulási folyamatnak hatása is van, az lemérhető például az európai atomipar mérnökein. „A radioaktív hulladék elhelyezését technikailag biztonságosan kivitelezhetőnek értékelő mérnöktársadalom hozzáállása az utóbbi években nagyot változott” – mondja Vári Anna szociológus, aki a környezeti kockázatok és társadalmi konfliktusok elemzésével tett szert nemzetközi hírnévre. A szakmájuk szerint a rizikót minimálisnak értékelő szakértők véleménye annak nyomán puhult, hogy az OECD Nukleáris Energia Ügynöksége immár néhány esztendeje az érintettek bizalmának elnyeréséért fórumokat szervez. Ezen a tagállamok radioaktív hulladék elhelyezéséért felelős szakemberei társadalomtudósokkal osztják meg véleményüket, és viszont. „Az éppen soros helyszínen emellett a diskurzusra az összes érintettet, angol kifejezéssel stakeholdert is meginvitálják” – meséli Vári Anna, aki már a hatodik végigvitázott alkalmon is túl van. Szerinte, ha más eredménye nincs is e kezdeményezésnek, annyit már biztosan elért, hogy ma a mérnökök is elismerik: meg kell kérdezni és érteni, mit gondolnak az emberek a radioaktív hulladékról, s nem csupán legyinteni „az értetlen laikusok aggodalmaskodására”.

Az OECD kezdeményezése persze nem véletlenül indult: számos fejlett országban intenzív társadalmi viták folynak a kérdésről, és különösen a kiégett fűtőelemek elhelyezéséről. Németországban, Franciaországban és Nagy-Britanniában a közelmúltban teljesen új alapokra kellett helyezni a technológia és a lerakóhely kiválasztási folyamatát. A briteknél már meglelni vélték a hulladéklerakó helyszínét, amikor óriási lakossági tiltakozás vette kezdetét. Most széles körben kérdőívezéssel próbálják azonosítani, milyen atomenergiával, energiapolitikával kapcsolatos problémákat tartanak fontosnak az emberek, s úgynevezett fókuszcsoportos beszélgetések során igyekeznek elmélyíteni a helyiek és a döntéshozók tudását. Ebben civil szervezetek, helyi önkormányzatok, a potenciális lerakók helyszínéről jövő véleményvezérek és az atomerőművek környékén élő lakossági csoportok egyaránt részt vesznek.

IDŐIGÉNY. Mindez kellőképpen macerásnak és beláthatatlannak tűnik, de nem kell attól tartani, hogy káoszhoz vezet. A leggyakoribb ellenérv egyébként a társadalmi részvétel ellen, hogy költséges és lassítja a folyamatokat. Az előbbi szempontot számtalan kisiklott döntés cáfolta már meg: a helyiek feje felett indított programok jutottak a fentihez hasonló zsákutcába, s kellett az egész projekteket új pénzen újraindítani. Azzal pedig, hogy így a döntéshozatal lassabban megy, a társadalmi részvétel szorgalmazói kifejezetten egyetértenek. E módszereket nem véletlenül nevezik összefoglalóan mérlegelő, avagy fontolgató demokráciának. A célja ugyanis elég időt szánni az összes oldal szempontjainak megértésére.

Még mindig a radioaktív hulladékoknál maradva, arra is lehet példát találni, hogy az erőteljes társadalmi részvétel tempósabbá teszi a megoldás keresését. Finnországban a lerakóról folytatott társadalmi vitát azzal is megfejelték, hogy a helyi önkormányzat és a parlament vétójogot kapott. Azaz ezen intézményeknek csak egy szavukba kerül, s a radioaktív hulladék elhelyezése mégsem ott és mégsem úgy történik, kezdhetik az egészet elölről. Azt hihetnénk, ilyen körülmények között sosem lesz lerakó. A helyiekkel közös gondolkodás, és a közben kiépült bizalom révén azonban Finnország áll szerte Európában a lerakó létesítéséhez a legközelebb, mert akadt helyszín, amelyre mindenki áment mondott.

Témák sokasága kerülhet terítékre ily módon. A területfejlesztéstől az élelmiszer-biztonságon át a környezetvédelemig, s megvannak például az oktatásnak is a társadalmi részvételt biztosító saját tanácsai mindenhol Nyugat-Európában. A legtöbb módszer (lásd külön) gyakori alkalmazásáról Dániában, Hollandiában és Nagy-Britanniában hallani. Az előző két országban olyannyira komolyan veszik az ügyet, hogy mindkét helyen kormányzati intézményt hoztak létre, amelynek feladata társadalmi vitát generálni a technológiai fejlődés irányairól.

Az egyik legégetőbb kérdésnek Európában ma a mezőgazdasági biotechnológia jövője, a génkezelt élelmiszerek fogyasztása látszik. Ez azon területek egyike, ahol óriási a bizonytalanság, a technológia igencsak bonyolult, rendkívül sok az érintett és hatalmas a tét. Éppen ezért Dániát követően Nagy-Britanniában is úgynevezett állampolgári tanácsot állított fel a helyi Élelmiszer Szabványügyi Hivatal (Food Standard Agency, FSA). A cél az volt, hogy kipuhatolják, vajon mit gondolnak a britek a génmódosított élelmiszerek bolti árusításáról. Az akció csupán egyike az FSA kezdeményezéseinek, amelyekkel a kormányzati szinten folyó biotech-vitához szeretne „valódi” – laborok, hatósági irodák falain kívüli – érvekkel, véleményekkel hozzájárulni. Levélben megkerestek a brit választók névsorából véletlenszerűen kiválasztott 3 ezer állampolgárt, akikből több mint 250-en mutattak hajlandóságot a részvételre. Közülük – immár a demográfiai adatokat is figyelembe véve – 15 tanácstagot választottak ki szerte az országból. Mindkét nem, valamennyi nagy etnikum, minden társadalmi réteg és korosztály képviseltetve volt, de nem lehetett tanácstag biotechnológiával foglalkozó alkalmazott, kutató, érte vagy ellene kampányoló szervezet tagja, agrárszférában tevékenykedő személy, vagy választott hivatalnok, például önkormányzati képviselő.

HOSSZÚ VITÁK. A tanácstagok végül három és fél napig rágták át magukat a témán. A génmódosított élelmiszerek egészségügyi, környezeti, gazdasági és gazdálkodási hatásairól szakértők hosszú sorát volt alkalmuk meghallgatni, érveikkel vitatkozni. Fontos hangsúlyozni: mindkét oldal képviselői (a biotechnológiát pártoló és ellenző, annak előnyeit és kockázatait feszegető szakértők) egyaránt megszólalhattak. Az állampolgári tanács a döntését a negyedik napon hozta meg, s azt saját érveivel együtt nem kisebb személyiségnek, mint a szabványügyi hivatal legfelső vezetőjének adta elő.

Hogy az eredményről is szóljunk, az a vitához hasonlóan polarizált lett. A többség – 9 tanácstag – úgy vélekedett, hogy szigorú ellenőrzés és címkézés mellett be kellene engedni a boltok polcaira a génmódosított élelmiszereket. A 6 fős, tehát méretes kisebbség viszont – az ismeretlen hosszú távú környezeti és egészségügyi hatásokra, a rendelkezésre álló információk és kutatások elégtelenségére és a hagyományos élelmiszerek elvesztésének kockázatára hivatkozva – a tiltásra szavazott. Ennél is fontosabb azonban, hogy miként vélekedtek a módszertanról: „Hagyni, hogy a laikus is elmondja a magáét, ez az igazi demokrácia” – fogalmazott az egyik résztvevő. Egyetértettek abban, hogy milyen szerencsések, hiszen alapos és személyes tréningen vehettek részt, így ma már van min gondolkozniuk a témával kapcsolatban, nem könnyű őket manipulálni. S habár sok információ zúdult rájuk, s volt mit emészteniük, „mindannyian kitettük a lelkünket” – nyilatkozta az egyik tanácstag. Ez egyébként a módszer fontos adaléka. Ilyen fórumon a résztvevők nem fogyasztóként viselkednek, azaz nem csupán saját érdekeik érvényesítésén ügyködnek, hanem egy közösség tagjának, a közösség jólétét kereső felelős állampolgárnak tekintik magukat.