I’ll be back! – tett ígéretet visszatérésére az Arnold Schwarze-negger által megformált hős a Terminátor 2-ben. Így is lett. Andrew Vajna 1984 és 1991 után ismét felélesztette a figurát, miközben a vizuális effekteket előállító amerikai szakember-gárdát a Terminátor 3 utómunkálatai során magyar fiatalokkal erősítette. Vajna először két trükk elkészítését bízta arra a 15 magyart számláló Digic Pictures cégre, amelyet a befolyásos hollywoodi producer többségi tulajdonosként jegyez. A feladat komolynak ígérkezett. A film más speciális effektjeit ugyanis a világ legnagyobb trükkgyára, az Industrial Light and Magic készítette. Noha a mérce magas volt, a csapat jól vette az akadályokat: az eredetileg tervezett két látvány helyett végül 60 elkészítését bízta rájuk a rendező.
Egy katasztrófa fázisai. A jelenetben szereplő daruskocsi feláldozása nélkül sikerült maradandó károsodást produkálni.
„Az egyik legérdekesebb feladat egy jármű felborulásának előkészítése volt” – meséli Marinov Gábor, a Digic Pictures visual effect supervisora. A jelenetben egy nagy sebességgel száguldó darus kocsin lévő kötéldobról hosszú métereken keresztül tekeredik le a drótkötélsodrony. Az utolsó métereknél annyit látni, hogy a csatornafedélbe beakadt drótkötél megfeszül. Ezt a forgatócsoport rögzítette, az viszont költségesnek és veszélyesnek tűnt, hogy feláldozzanak egy darus kocsit. A jelenet végén annak ugyanis fel kellett volna borulnia. Ezen a ponton lépett be a munkálatokba a magyar csapat, feladata az volt, hogy a felborulást megelőző képkockákat olyan látványelemekkel ruházza fel, amelyből következtetni lehet a katasztrófára.
„Nagy teljesítményű, a legnagyobb háttértárral és processzorteljesítménnyel, illetve gyors grafikai kártyával rendelkező PC-t kell hadba küldeni egy ilyen feladat kivitelezéséhez. A képi világ manipulásálásához az Alias Wawefront cég Maya nevű szoftverét használtuk” – mondja Marinov Gábor. A szoftver dolga volt a daruskocsi 3D-s megépítése, hogy az a monitoron kíméletlenül pusztítható legyen. Ezt a munkafázist követte a látványelemek megjelenítése: füst és szikragenerálás, leváló alkatrészek szertecsapódásának modellezése. A magyar csapat eleinte szerényebb megoldásokkal próbálkozott. Azt hitték, a daru kereszttartó rúdjának meggörbítése, egy kis remegtetés, füst, szikra elég lesz. A rendező azonban kevesellte az akciót, látványosabb megoldásokat szeretett volna látni folyamatos adagolásban. „Több se kellett nekünk. A szoftverrel fokoztuk a showelemek hatását, majd az erőhatások eredőjeként megroppantottuk a daruskocsi tetejét, ami tökéletes előkészítése volt a felborulásnak” – emlékszik Marinov. Ezt a munkafázist követte a kompozitálás, amelynek lényege a valós és a virtuális képrétegek összeillesztése oly módon, hogy a kettő ne legyen megkülönböztethető egymástól.
Ma egyre többször sikerül ez, kollektív emlékezetünkben azonban még elevenen élnek a letűnt korok analóg „trükkjei”. Így a Pirx kapitány kalandjaiban felbukkanó, ezüst festékkel átitatott, űrhajót ábárzoló samponosdobozok. Vagy az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai című sorozatban a látvány fokozása végett az űrhajó vezérlőpultjába helyezett háztartási vasaló.
A terminátor 3 hősnője, TX. A sebesülésről a speciális effektekért felelős magyar stáb gondoskodott.
A vizuális effektek a számítógépek fejlődésével vették át a trükk-készítés szerepét a filmekben. „Egy mozifelbontású képkocka memóriaigénye 12 megabyte, s ezekből másodpercenként 24 követi egymást. Ráadásul minden réteg, amit hozzáadunk, hasonló méretet foglal el, ami nagyon leterheli a számítógépeket” – mondja Marinov. Ezért nem is a trükkökkel kezdődött a számítástechnika térhódítása a filmkészítésben. A komputerek eleinte csak a kamerák állványát mozgatták. Így volt ez a 2001 Űrodüsszeiában (1968), ahol a statív a Kék Duna keringőre az űrállomások között imbolyog. Az első film, ahol nagyobb mennyiségben használtak trükköket az a Star Trek II – A Khan haragja (1982) – volt, ahol egy bolygót robbantottak fel a filmkészítők. Ezt követte az Utolsó csillagharcos (1984), amelyben már az összes speciális effekt számítógéppel készült.
E két film, mivel megbukott, nem segítette elő a számítógépes animáció fejlődését. Az igazi áttörés A mélység titka (1988) című filmnek köszönhető. Sikerét az a kulcsjelenet alapozta meg, amikor a medencéből egy víznyúlvány elindul, arcot formáz, majd beszélni kezd. E filmnél – akárcsak a Jurrasic Park (1993) esetében – még volt egy tartalékforgatókönyv arra az esetre, ha nem sikerülne a vizuális effektek tökéletes kivitelezése.
Ma már ezek létrehozása nem kérdés. Igazi kihívásnak újabban az ember számítógéppel történő ábrázolását tartják. Míg az állatok animálása megoldott, az emberábrázolás nehézkes. Mi ugyanis ismerjük saját magunk összes rezdülését, ezért a moziban, a nézőtéren ülve a rossz arcjáték, a rengeteg izom összehangolatlan játéka megkérdőjelezné az ember valódiságát. Bár a Final fantasy című film alkotói tettek kísérletet arra, hogy hihető emberi karaktert varázsoljanak a mozivászonra, az az alkotás még nem hozott átütő sikert.
