Jobb ötlet volt a Bastille bevétele – reagált szarkasztikusan Gerrit Zalm holland pénzügyminiszter a francia köztársasági elnöknek azon javaslatára, amely az euróövezet alapját képező szigorú költségvetési szabályok átmeneti könnyítésére vonatkozott. A szókimondó holland „kincstárnok” azonban korántsem az egyetlen, akit felbőszített Jacques Chirac július 14-i, a francia nemzeti ünnep alkalmával elhangzott tévébeszéde. Az Európai Unió kisebb tagállamai szinte egy emberként utasították el a stabilitási és növekedési paktum felpuhítására tett újabb francia kísérletet, amit kibújási próbálkozásnak tekintenek a közösen felállított szabályok alól.
A utópálya-csomópont. Az olasz EU-elnökség a közlekedési infrastruktúra fejlesztésére építene.
Ha a tagállamok közkiadásait szigorú korlátok közé szorító paktumot – a Bastille-tól eltérően – most nem is sikerült egy huszáros rohammal bevenni, az idő és a romló gazdasági körülmények attól még Franciaországnak, Németországnak és az unió más költségvetési „rosszfiúinak” dolgoznak. Francis Mer francia pénzügyminiszter az eurócsoport legutóbbi ülésén kerek-perec megmondta, hogy országa 2004-ben is a GDP 3 százalékát meghaladó költségvetési hiányt halmoz majd fel. Az eredetileg német ihletésre elfogadott stabilitási és növekedési paktum értelmében, ha egy állam – mint a jelek szerint ezúttal Franciaország – három egymást követő évben a tilos zónába téved, pénzbüntetéssel is sújtható. A törvényszegés becslések szerint Párizsnak akár 7,5, Németországnak pedig 10 milliárd eurójába is belekerülhet.
VÁLASZÚTON. Amennyiben a következő hónapokban sem fordul jobbra a helyzet, az Európai Unió nehéz választás elé kerül. Vagy súlyos összetűzés robban ki a játékszabályokat betartó, illetve azokat betartani képtelen – igaz, magukat nem is különösebben csipkedő – tagországok között, vagy együtt megtalálják annak a módját, miként lehet tovább csűrni-csavarni az egyre kényelmetlenebb kényszerzubbonynak tűnő, költségvetési fegyelmet diktáló paktumot. Az uniós szerződés részének számító, ezért a sarkából nehezen kimozdítható jogszabály sokak szerint már így is önmaga karikatúrája. Ennek jeleként az Európai Bizottság az eredetileg megállapított 2004 helyett 2006-ra halasztotta azt a határidőt, amikorra a tagállamoknak egyensúlyba kell hozniuk költségvetésüket. Bár ezt eddig senki sem vetette fel, egyesek még azt sem tartják teljesen kizártnak, hogy az októberben kezdődő kormányközi konferencia napirendjére tűzik a stabilitási paktum reformját. A recesszióból való kilábalás további elhúzódása mindenesetre emellett szóló érv lehet.
ERŐS KÍSÉRTÉS. Berlin és Párizs közben a stabilitási paktum által diktált logikával szembemenve adócsökkentéssel és más eszközökkel tesz kétségbeesett kísérleteket a gazdaság növekedési pályára állítására. Erős a kísértés, hogy akár a közkiadások átmeneti meglódulása árán hozzák lendületbe a leragadt gazdaságot. Az Európai Unió önmagát rendkívül invenciózus színben feltüntető olasz elnöksége is érzi ezt, és – egy régi lemezt feltéve – a nagy közlekedési infrastruktúra-fejlesztési és kutatási projektekbe való beruházásokban jelölte meg azt a csodaszert, amely életet lehelhet az európai gazdaság gyengélkedő motorjába.
Csakhogy az – erősen túlzóan – európai New Dealként árult terv a kritikusai szerint legfeljebb hosszabb távon éreztetheti áldásos hatásait. Az autópálya-építésbe való befektetések lassú, akár 30 éves megtérülése miatt fölöttébb valószínű, hogy a piacot teljesen közömbösen hagyja a nagyívű elképzelés. Ennek veszélyére hívta fel a figyelmet Philippe Maystadt, az Európai Beruházási Bank (EIB) elnöke is, mely intézménynek Róma kulcsszerepet szánt a becsvágyó akcióterv kivitelezésében. Maystadt szerint a tagállamok által támasztott adminisztratív terhek és az alacsony profitráta kilátása az, ami leginkább elriasztja a reménybeli magánbefektetőket.
Schröder és Chirac. Berlin és Párizs nem véletlenül szeretne lazítani a stabilitási paktum szigorú előírásain.
Márpedig utóbbiak közreműködése nélkül alighanem papíron marad a „növekedési akcióterv”, hiszen a közpénzek költése csak tovább rontaná számos tagállam már amúgy is megbillenni látszó költségvetési egyensúlyát. Ráadásul fordítva is igaz a dolog: a magánbefektetőket állami szerepvállalás nélkül nyilván lehetetlen bevonni ilyen projektekbe. Az egyik megoldás az lehet, ha a luxemburgi központú EIB hosszú lejáratú kölcsönökre fordítja azt az 50 milliárd eurót, amivel a részvényes tagállamok nemrég megemelték a bank alaptőkéjét.
Akárhogy is lesz, dőreség volna azt hinni, hogy az összeurópai közlekedési hálózatok évtizedek tapasztalatai alapján mindenütt vontatottan haladó fejlesztése önmagában kiutat mutathatna Európának jelenlegi szorult helyzetéből. Ezzel számos jel szerint még azok a tagállamok is tisztában vannak, amelyek jobb híján a stabilitási paktumot bírálgatják, és az abban szereplő előírások gyengítésével menekülnének szorult költségvetési helyzetükből. Ezekben az országokban éppen ezért, ha nem is ellentmon-dásoktól mentesen, de végre megindultak azok a nyugdíj- és munkaerő-piaci reformok, amelyek elmulasztása a kevésbé ínséges időkben a mai problémák egyik előidézője volt.
