Zágrábban múlt csütörtökön, a horvát és a magyar miniszterelnök jelenlétében írták alá az INA egynegyedének privatizációjáról szóló szerződést. A szignó során örömkönnyeket láttunk az arcán?
– Nem, borzasztóan meleg volt csupán. Bár, ami azt illeti, lehettek volna örömkönnyek is, ugyanis nagyon örültem. Ráadásul igazából csak másnap délután fogtam fel, hogy a Mol lehet a stratégiai tulajdonos. A magyar gazdaság-történet nem ismer olyan hazai céget, amely akkora tőkeexportot hajtott volna végre.
– Meglehetősen kemény, a kívülálló számára sokszor kicsit sport-szerűtlen küzdelem folyt a horvát társaságért a Mol és az OMV között. Helyi lapértesülések szerint az osztrák cég titokban ráígért a Mol ajánlatára, és egy, a magyar társaságot elmarasztaló levél is napvilágot látott. Az aláírás során ezért hangzott el olyan gyakran a szerződő felek részéről a transzparencia szó, mint amely végig jellemezte az INA privatizációját?
– A térségben eddig nem nagyon volt lezárult, állami olajprivatizáció, hiszen a Slovnaftban lévő tulajdonrészünket sem a szlovák kormánytól, hanem a menedzsmenttől vásároltuk meg. A téma kényességét jól mutatja, hogy az INA magánosítási folyamatát sokan megpróbálták átpolitizálni, és meglehetősen negatív hangvételű cikkek jelentek meg rólunk a helyi sajtóban. Ez a nyomás az utolsó héten, az árajánlatok nyilvánosságra kerülése és a kormány döntése között eltelt időszakban, igencsak felerősödött. A helyi ellenzék is offenzívába lendült; azt követelték, hogy a horvát kabinet állítsa le a privatizációt, mivel információik szerint a Mol speciális jogosítványokat követel magának az INA-ban. Ivica Racan kormánya azonban mindvégig igen határozottan visszautasította az ilyen jellegű támadásokat, és megkért minket, hogy az aláírást követően a szerződés minden részletét tárjuk a horvát parlamenti képviselők elé. A Mol mindig is transzparens vállalatként működött, így ebben maximálisan partnere vagyunk a helyi kabinetnek.
– Igencsak meglepte az elemzőket a Mol félmilliárd dollárt is meghaladó ajánlata, miközben az OMV csupán 420 millió dollárra becsülte az INA 25 százalékának értékét, és korábbi kalkulációk során is 350-400 milliós összegeket hangoztattak a szakértők. Mi indokolja ezt a látszólagos prémiumot? Nem félő, hogy a Mol túlfizette a horvát olajtársaságot?
– Az OMV minden bizonnyal máshogyan számolt, mint mi. Mivel az INA teljesen állami tulajdonban lévő, és így nem átlátható vállalat, a részvényelemzők soha nem láthattak bele a cég könyveibe olyan részletességgel, mint ahogyan azt mi megtehettük. Eleinte mindhárom pályázó cég – az orosz Rosznyeft is, amely végül visszalépett – eltérő dolgokat adott hozzá, és vett el a szerződéstervezetből, a horvát kormány azonban közös nevezőre hozta az ajánlatokat, így az eltérő feltételrendszerekkel már nem lehetett nagyon tovább taktikázni. Meg kellett tehát adnunk azt az árat, amelyet az INA megér a Molnak, és amelyet a horvát kormány remélhetőleg nem tud visszautasítani. Alaposan átvilágítottuk a céget, és pontosan annyit fizetünk a horvát olajtársaságért, amennyit reálisnak gondolunk. Az OMV vagy nem látta azt az értéket a cégben, mint mi, vagy ezt az összeget nem akarta megadni.
– Sajtóértesülések szerint a végleges ajánlattételt követően azonban az osztrák cég is, látva a Mol 85 millióval magasabb ajánlatát, megadta volna az 505 millió dollárt. Elképzelhető, hogy az egyre erősödő verseny miatt a félmilliárdos ajánlat tartalmaz egyfajta regionális prémiumot, azaz a valós értéknél mindkét cég hajlandó lett volna többet fizetni, csak azért, hogy stratégiai hídfőállást építhessen ki a dinamikus fejlődés előtt álló Balkánon?
– A Mol ajánlatában a tőkepiacon szokásosnak mondható prémiumokon kívül semmilyen egyéb „plusz összeg” nem szerepelt. A szlovákiai Slovnaft megvásárlásánál is számos kritikát kaptunk, hogy túlfizettük a céget, az első szinergiariportok azonban meggyőzték mind a befektetőinket, mind az elemzőket. Stratégiánkba szorosan illeszkedik ez az észak-déli, határokon átnyúló vállalati integráció. Mi ebben a térségben érezzük otthon magunkat, az itteni cégekkel értjük egymás nyelvét. Ráadásul Európában ez a legnagyobb fejlődés előtt álló régió, s mivel a horvát olajvállalat komoly súllyal rendelkezik a délszláv piacokon, a mostani befektetésünkkel Mol-INA dominancia jöhet létre a térségben.
– Milyen területeken és mikor lesznek majd érzékelhetőek a Mol tulajdonosai számára az INA-akvizíció előnyei?
– A Mol menedzsmentje már a múlt csütörtöki aláírást követő első, hétfői megbeszélésen a vásárlás tudatában hozta meg döntéseit. Bár a vételárat csak a szükséges versenyhatósági engedélyek beszerzését követően, várhatóan késő ősszel utaljuk át, az ügylet azonnal érzékelteti hatását a Mol számaiban is. Egy példa: cégünk jelenleg számos kútépítési engedéllyel rendelkezik Horvátországban, s most meg kell hoznunk azt a döntést, hogy érdemes-e Mol-logóval rendelkező kutakat építenünk. A szinergiák egyébként szinte minden területen érvényesülnek majd. Az upstream, azaz kutatási, kitermelési üzletágban teljes a hasonlóság a két cég között, ugyanolyan irányvonalat követünk. Az INA jelenlegi számai azt mutatják, hogy éppen ez a terület rendelkezik a legnagyobb pénzteremtő képességgel, ám hosszabb távon látni kell, hogy a vállalat értékében a downstream üzletág – azaz a finomítás, illetve a kis- és nagykereskedelem – tölti majd be a jelentősebb szerepet. A kiskereskedelmi üzletág óriási potenciált tartogat, itt azonban markáns fejlesztésekre van szükség. Ugyancsak korszerűsíteni kell az INA két finomítóját, hogy a megnövekedett kapacitásokat hatékonyan leköthessük. A rijekai tengerparti finomító ugyanakkor hatalmas lehetőség: a finomítói termékek ezen keresztül azonnal elérhetik a mediterrán térség piacait.
– Az INA azonban a gázüzletágban is érdekelt, bár a gázháló-zatot, a rendszerirányítási feladatokat és a disztribúció egy részét átadták a horvát államnak. A Mol többször is jelezte, hogy a gázüzletben nem lát akkora fantáziát, mint az olajban, és bizonyos részeitől, amennyiben rendeződik az üzletág eddig meglehetősen mostoha sorsa, szívesen megválna. A horvát cég megszerzésével mennyiben változik a Mol álláspontja?
– Mi mindig azt hangoztattuk, hogy egyvalamiben vagyunk biztosak: a gáztermelést nem kívánjuk értékesíteni. Ráadásul ezt önállóan nem is lehetne leválasztani a többi területtől. Azt, hogy az üzletág többi részének mi lesz a sorsa, most más szemüvegen keresztül fogjuk vizsgálni, hiszen az INA-ügylettel új lehetőségek is megnyílnak. Konkrét döntés azonban még nincs. Meg kell ugyanakkor azt is nézni, van-e olyan befektető, amely esetleg nálunk többre értékeli a gázüzletág ezen területeit, s az sem elhanyagolható kérdés, hogy az eladásból befolyó pénzt tudjuk-e megfelelően hasznosítani.
– Elemzők közel 1 milliárd dollárra becsülik a Mol gázüzletágá-nak azt a részét, amelyet értékesíteni lehetne. A cég kasszáját egy időre alaposan kimeríti az INA-pakettért fizetendő összeg, miközben a régióban további olyan olajipari privatizációk várha-tók, amelyek iránt a Mol korábban érdeklődött: érik a szerb Beopetrol, a cseh Unipetrol és a lengyel PKN Orlen részleges magánosítása. Kifulladt-e a Mol, és kihagyja-e ezeket a tendereket, vagy éppen arra lesz jó a gázüzletág részleges eladása, hogy finanszírozni lehessen majd vele a további regionális terjeszkedést?
– Négy éve tárgyalunk a térségben különböző magánosításokról. Az olajcégek privatizálása mifelénk meglehetősen lassan megy, az INA-eladás volt az első, amely ez idő alatt lezárult. Mindenhol ott vagyunk, ám minden egyes ügylet egyedi és eseti elbírálást igényel, alaposan meg kell vizsgálni, hogy egy újabb vásárlás hoz-e plusz értéket a társaságnak. Amennyiben úgy látjuk, hogy a Mol számára megéri részesedést szerezni valamely vállalatban, képesek leszünk megoldani az esetleges finanszírozási kérdéseket, és a rendelkezésünkre álló eszköz-portfólióval is tudunk játszani. Azt azonban senki ne várja tőlünk, hogy csak azért eladjuk a gázüzletágunk bizonyos elemeit, hogy azután egy igencsak bizonytalan, hosszú évekig eltartó privatizációs folyamatot végigvárjunk. Ez ugyanis már a hazardírozás kategóriájába tartozna.
– Az OMV a Slovnaftért és az INA-ért folytatott küzdelemben egyaránt alulmaradt a Mollal szemben, így most a magyar társaság van abban a helyzetben, hogy főszerepet játsszon a régió konszolidációs folyamatában. A pénzügyi eszközökben bővelkedő osztrák társaságnak ugyanakkor közel 10 százalékos részesedése van a Molban. A magyar kormány értékesíteni kívánja a cégben lévő tulajdonrészét. Elképzelhető, hogy a sikertelen tendereket követően az osztrákok megpróbálják majd az immár magyar multinak tekinthető cégben növelni részesedésüket?
– Amíg a gázüzletág áron alul szerepel a cég eszközei között, a Mol mindig is potenciális felvásárlási célpont lesz. Az alapszabályunk miatt ugyanakkor nem egyszerű tulajdonrészt szerezni a társaságban; a jelenleg érvényes szabályozás szerint 2009 végéig egyedül a magyar állam rendelkezhet 10 százalék feletti szavazati joggal. Ellenséges felvásárlással lehetne ugyan próbálkozni, ám a felügyelet ezt igen szigorúan veszi, ráadásul a BorsodChem-sztori óta a jogszabályi környezet is igencsak megnehezíti az ilyen akciókat. Arról nem is beszélve, hogy egy ellenséges lépés az osztrák vállalat cégkultúrájába sem férne bele.
– Sokak szerint a gigászi orosz energetikai vállalatok csak arra várnak, mikor nyelhetik le a régiót, vagyis a térség három nagy cégét, a Molt, az OMV-t és a PKN-t. Kell-e félni az orosz felvásárlástól, és adna-e bármilyen biztosítékot, ha a három, egyenként 2,0-2,5 milliárd dollárra értékelt társaság, ahogy azt a lengyelek sokszor hangoztatják, összefogna?
– Egy felvásárlási kísérletet csak egyféleképpen lehet kivédeni: működjön olyan hatékonyan a cég, hogy a magas részvényár-folyam miatt ne legyen érdemes lecsapni rá. Ami pedig a regionális összefogást illeti, érdeklődéssel fogadunk minden javaslatot, ám ehhez egy fontos kérdést tisztázni kell. Azt tudniillik, hogy azonos érdekekkel és stratégiával rendelkeznek-e ezek a cégek. A vállalati értékrendek összeillesztése ugyanis igen nehéz feladat.
