Ez kiterjed termelésre és fogyasztásra, öröklésre és lakásvásárlásra, egyszóval elkísér a bölcsőtől a sírig. A magas adók mellett további gond forrása az, hogy a közterhekkel (is) politizálnak. A szabályozási illúzió foglyaiként, vagy egyszerű demagógokként a politikusok úgy vannak az adóval, mint az egyszeri bölcs rabbi: több az ötlet, mint a liba.
Csaba László közgazdász, a CEU, a Debreceni Egyetem és a BKÁE egyetemi tanára
FEJEKBEN MARADT FORDULAT. A Ronald Reagan volt amerikai elnök és Margaret Thatcher egykori brit kormányfő nevéhez kötődő „konzervatív fordulat” azonban inkább a fejekben – a tankönyvekben és a folyóiratok hasábjain – ment végbe. A gyakorlatban a Gazdasági Fejlesztési és Együttműködési Szervezet (OECD) országaiban az elmúló negyedszázadban az újraelosztási arányoknak csak a növekedése állt meg, maga a szint maradt: 30 százalék körül az Egyesült Államokban és 45 százalék körül Nyugat-Európában.
A szovjet rendszer összeomlásának egyik fontos következményeként számos elméleti javaslatot kipróbáltak, a közterhek leépítésétől az egykulcsos adórendszeren át a teljesen tőkeelvű nyugdíjrendszerig (utóbbit Kazahsztánban). A tanulságok ellenmondásosak. Sok esetben – főleg a posztszovjet térségben – a jóléti elemek leépítése tömeges nyomorhoz vezetett. Számos fejlődő országban, főleg Afrikában és Ázsiában, a közszolgáltatások hiánya elrettentően hat a befektetőkre. A közfeladatok ellátatlansága korrupciót szült, továbbá bádogvárosokat, betegségeket és bűnözést. Épp ezért ma a komoly befektetők nem a legalacsonyabb közteherszintű országokat preferálják. Az ENSZ kereskedelmi és fejlesztési szervezete, az UNCTAD kimutatása szerint a nemzetközi tőke négyötöde (!) a fejlett, értelemszerűen magas közteherszintű, de jó szolgáltatásokat nyújtó országokba áramlik az ezredfordulót követően is.
Éppen ezért mindig mérlegelendő, hogy az elvileg sosem káros adómérséklés adott helyen és adott összefüggésben mit jelent. Felelőtlen populizmus ugyanis – Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök nyomába lépve – alacsonyabb adót és jobb közszolgáltatásokat ígérni, különösen olyan országban, ahol ötödik éve helyben jár a privatizáció.
Magyarországon ma a közterhek szintje az európai OECD-átlagnak felel meg, vagyis nem magas. Lehetne alacsonyabb is, ha lenne hajlandóság a társadalomban az öngondoskodásra, ha lenne támogatottsága a magánerejű szolgáltatásoknak, az egyetemtől a temetkezésig. De nincs: a magánosítás a magyarban a lopás szinonimája és politikai szitokszó (lásd egészségügy). Öthatodos többségben vannak a magyar törvényhozásban azok az erők, amelyek nagyobb, nem pedig kisebb állami szerepvállalás ígéretével nyertek mandátumot. Az Európa Terv és a „nem megszorító jellegű” 2004-es költségvetés, a kiadások inflációt duplán meghaladó növekedési terve nem a piacépítés jele. És akkor még nem szóltunk a számos konkrét ígéretről, amit hídavatástól kolbásztöltésig a politikusok ma is megfogalmaznak.
CSÖKKENTÉS HELYETT ÉSSZERŰSÍTÉS. Ha az általános adócsökkentésnek a fentiek miatt nincs is itt az ideje, lehetne segíteni a vállalkozókon és az állampolgárokon. Ennek módja a közteherkivetés barokkos, önkényes rendszerének leegyszerűsítése és egyben áttekinthetővé tétele lehetne. A Szlovákiában bevezetett 21 százalékos egykulcsos személyi jövedelemadó nálunk az átlagos tényleges adóviselés mértékének felel meg. Vagyis akár Magyarországon is bevezethetnék – bár akkor az adóhatóság és a közpénzügyi államtitkárság munkatársainak jó része munka nélkül maradhatna.
Igaz, akkor esetleg tudnánk, mire adózunk, meg lehet, hogy libából is több lenne. A politikusok pedig a labdarúgásban és a pártprogramok megalkotásában élhetnék ki ötleteiket. És mindezek előtt: a közterhek beszedésének önkényességét, a jogalkalmazás ötletszerűségét – ahogy mondani szokás: a „hivatal packázásait” – pénz nélkül is lehetne csökkenteni.
