Rogán Antalnak miért volt annyira sürgős kirukkolni a vádakkal, hogy elő sem tudta készíteni az ügyet, információinak ellenőrzésére sem volt idő. Az MSZP részéről miért éppen Gy. Németh Erzsébet válaszolt, ráadásul szintén légből kapottnak tűnő kérdésekkel? Miért nem szólalt meg egyetlen tekintélyesebbnek nevezhető személy sem, és miért látszik elhallgatni végül mindenki?
Petőcz György publicista, az Élet és Irodalom szerkesztője
A közéletünket izgalomban tartó lavináról azonnal eszünkbe jut a Tangentopoli néven elhíresült olaszországi korrupciós botránysorozat: vizsgálóbírák 1992. február 17-én egy bejelentés alapján tetten érték Mario Chiesát, egy milánói öregek otthonának szocialista igazgatóját, amint borítékban kenőpénzt vett át az otthon takarítására szerződtetett cég tulajdonosától. Ettől kezdve a vallomások és nyomozások újabb és újabb emberekhez jutottak el, a Tiszta Kezek vizsgálóbírái bárhova nyúltak, csak a közpénzek és közmegrendelések szabálytalan kezelését látták, és lassan eljutottak az olasz politika, az állami és nagyvállalkozói szféra csúcsaiig. Politikusok, közhivatalnokok és vállalkozók ezrei kerültek a vizsgálatok hatókörébe, és a közvéleményben kialakult érzés szerint csak elszántság kérdése volt, hogy a közpénzek útját bárhol megkaparva, valami törvénytelenség bukkanjon a felszínre.
SAJÁTOS REND. Nálunk is kezd kialakulni a pszichózis: a közpénzek körül a rendetlenség, a tisztességtelenség a rend. A Tiszta Kezekkel megvonható párhuzamok azonban itt véget is érnek, és fontossá válnak a különbségek. Magyarországon a vizsgálatokat mindenekelőtt a végrehajtó hatalom – az állam és a mindenkori kormánytöbbség – által irányított rendőrség végzi, egy bürokratikus, katonai fegyelemnek engedelmeskedő, a külvilág felé jórészt zárt, átláthatatlan és arc nélküli apparátus, míg Olaszországban az állami szervektől független, személyükben nagyon is ismert, a nyilvánossággal folyamatos kapcsolatot tartó, szakmai tekintélyüket függetlenségükből merítő vizsgálóbírák. Ez egyrészt szakmai, másrészt morális komolyságot kölcsönzött a vizsgálatoknak. És függetlenséget a politikától. Nem másodvonalbeli, minden tekintélyt nélkülöző, és nyilvánvalóan hazabeszélő politikusok diktálták a nyomozások dinamikáját, hanem a közhangulat támogatását élvező bírák. Lendületük és tartásuk hitelt parancsoló volt, amit pártállástól függetlenül lehetett támogatni.
Olaszországban 1992-93 volt az, ami Magyarországon 1989-90: a rendszerváltás évei. Ha itt mindannyian „liberálisak” voltunk – a többpártrendszert, az állam visszahúzódását, a piac térnyerését követeltük -, ott mindenki belefáradt az összefonódásokba és a nómenklatúrák garázdálkodásaiba. Vagyis, egyértelműek voltak a frontok.
SE TRAUMA, SE KATARZIS. Ugyanakkor itt sem történt forradalom, és ott sem, az átmenetet nagyon sok folytonosság kísérte, a tömegek egyik országban sem voltak aktív részesei a változásoknak. De Olaszországban mégis volt igazi trauma és katarzis, amit a Tiszta Kezek szolgáltatott. Eközben hatalmasat nőtt a bíróságok morális tekintélye. Szemünk láttára erősödött meg az egyik hatalmi ág, az igazságszolgáltatás mint a többi hatalmi ág legmegbízhatóbb ellenőre és a demokrácia egyik letéteményese. Ezt azóta az új, majdnem kétpólusú rendszer létrejötte után sokan igyekeznek megkérdőjelezni, a bírákat egyik vagy másik oldal segítőinek beállítva, ráadásul visszamenőleges hatálylyal, vagyis a Tiszta Kezek időszakára is rávetítve. De mindez nem tud változtatni a tényen, hogy az eddig is mindig létező, és valószínűleg felszámolhatatlan politikai korrupcióval szemben az olaszoknál ott vannak a bírák, az igazság egyfajta menedékei. A Tiszta Kezek kivezető út volt a közélet romlottságából és a reménytelenségből, s azóta is érvényes morális és közéleti precedenst teremtett.
A brókerbotrány Magyarországán mást látunk. A kusza ügy nem a régi rendszer romlottságát, hanem az újak berendezkedését mutatja. A politikusok által vezetett rágalomhadjáratok minden intézményt hiteltelenítenek, Rogán, Gy. Németh és mások fellépései jórészt közvetlenül is ezt célozzák. Nehezen látjuk, ki az, aki a vizsgálatokat pártatlanul és következetesen végigvinné, és ki az, aki biztosan nem érintett. Egyszóval, kinek van itt még tiszta keze.
