Pillangóhatás

A tekintélyes washingtoni World-watch Institute éves jelentése azonban nem (csak) a vészharangot kondítja meg, hanem mérsékelt derűlátással azt is bemutatja: hogyan juthatunk el Földünkön a fenntartható társadalomhoz, a fenntartható fejlődéshez.

Ha arra keressük a választ, hogy „a világ képes lesz-e előrelépni a legfontosabb kérdésekben, amelyek a XXI. században az emberiség előtt állnak”, akkor először azt kell felmérnünk, hol is tartunk most. A neves szakértők által elénk tárt kép nem sok örömre ad okot. Nézzünk néhány komor tényt. A Föld népessége ma meghaladja a 6,2 milliárdot, és a további növekedés csaknem teljes egészében a fejlődő világban várható. Ott, ahol már ma is 1,2 milliárd ember az abszolút szegénység állapotában él. Nem hagyhatók szó nélkül a környezetszennyezés bizonyos forrásai sem, amelyek károsan befolyásolják a kulcsfontosságú ökológiai folyamatokat. Ide sorolandók a fosszilis üzemanyagok – szén, olaj – elégetéséből származó ártalmas hatások, amelyek gyors éghajlatváltozásokat idéznek elő. A műtrágyák tömeges alkalmazása pedig – egyebek mellett – a vízi ökoszisztémát károsítja.

A mérgező kémiai anyagok okozta fenyegetés is drámai: a veszélyes hulladék mennyisége elérte az évi 320-350 millió tonnát. Óriási szám ez, és hozzá képest említésre sem érdemes „apróság”: az amerikaiak 2005-ben előreláthatóan évente 130 millió mobiltelefont fognak kidobni, amiből 65 ezer tonna mérgező szemét keletkezik. Végül csak halvány elképzelésünk lehet arról, hogy milyen károkat okozunk a természetben és saját szervezetünkben a talajnak, a víznek szintetikus vegyszerekkel való szennyezésével.

Elszomorító következtetés: „Olyan világban élünk, amelyben egyre több ember számára nincsenek meg a normális élet feltételei. Olyan világot építettünk fel, amely az emberiség egynegyedét kárhoztatja abszolút szegénységre, míg a leggazdagabbak 20 százalékára jut az egyéni fogyasztás 86 százaléka. Nehezen elképzelhető, hogy egy ilyen világ hogyan lehet biztonságos” – olvassuk. Nos, világunk nem is biztonságos. S ahhoz sem fér kétség, hogy a „hagyományos nemzetállamok”, sőt a nagy nemzetközi szervezetek sem tudnak megbirkózni az egyre súlyosbodó gondokkal. A tudósok, a szakértők pedig mondják a magukét, okos cikkekben, könyvekben fogalmazzák meg a gyógymódokat.

De hát valójában hol keressük a bűnöst? Sokak szerint a gyakran emlegetett és kárhoztatott globalizáció felelős minden bajért. Kényelmes és hamis magyarázat ez, amely felmentheti a világszervezeteket, kormányokat, politikusokat – na meg a polgárokat – a sürgős, fontos és gyakran kényelmetlen tennivalók felelőssége alól. A globalizáció folyamatát azonban nem tudjuk és nem is lehet megállítani. Földünk „összement”, bolygónkon érvényesül a „pillangóhatás”, vagyis az a jelenség, hogy ha – mondjuk – Brazíliában egy pillangó összeérinti szár-nyait, az Texasban akár tornádót is okozhat. A pénzemberek jól ismerik a kevésbé költői változatot, vagyis azt, hogy egy váratlan gazdasági esemény, nagyvállalati csőd, valutakrízis – legyen az a világ másik végén -, miként egy kis hógolyó, akkora lavinát indíthat meg, amely megingathatja, a legrosszabb esetben maga alá temetheti a nemzetközi pénzpiacot.

S ezzel eljutottunk ahhoz a hazánkban uralkodó vélekedéshez, miszerint mi közünk van az őserdők pusztulásához, az óceánok apadásához, a klímaváltozásokhoz. Kinek fontos hír, hogy Dél-Ázsia felett 3 kilométer vastag szmogfelhő megváltoztatja az éghajlatot – avagy hány millió ember él Afrika, Ázsia, Dél-Amerika városainak nyomornegyedeiben. E közömbösséget az is magyarázhatja, hogy sok mindent nem érzékelünk közvetlenül, másokra meg azt mondjuk: legyen a megoldás az unokáink gondja. Ez a „nagy kérdések” iránti érdektelenség jellemzi a hazai közéletet. A parlamentet, a politikusokat, a tömegkommu-nikációt és ennek nyomán a közvéleményt – tisztelet a kivéte-leknek – harmadrendű, piszlicsáré események foglalkoztatják, mint a politikusok egymást vádolgató rágalmazásai perei, gusztustalan futballbalhék, kisstílű korrupciós ügyek.

Pedig az intő jelek sokasodnak. Baj van, és ijesztő, vissza-fordíthatatlan folyamatok kezdődtek meg. Kezdjük a példákat a politika játékszerévé vált Pakssal, s azzal, hogy az erőmű üzemzavarának rá kellett volna irányítania a közfigyelmet a hazai energiaellátás megoldatlan problémáira. Ide sorolható, hogy az elmúlt tizenkét évben nem történt lényegében semmi a szél- és napenergia hasznosításáért, holott az Európai Unió célul tűzte ki, hogy 2010-re a tagállamokban az elektromos áram 22 százaléka megújuló energiaforrásokból származzon. Kapcsolódik ehhez a bős-nagymarosi erőmű körüli sok éve folyó viszálykodás, s mint káros „melléktermék”, az Ipoly drasztikus szabályozása nyomán az ivóvízbázisok kútjainak elapadása, megkeserítve emberek tízezreinek életét.

Eltűnődhetünk azon is, milyen új és régebbi felelőtlen intézkedések, hanyagságok járultak hozzá a Balaton jelenlegi siralmas állapotához. És akkor itt vannak még a mindent elöntő szeméthegyek, holott a hulladékfeldolgozás korszerű módszerei már évtizedek óta világszerte ismertek. Nálunk viszont most éppen a rákospalotai szemétégető körüli civakodás a téma.

Talán ennyi is elég annak bizonyítására, hogy akár tetszik, akár nem, globalizálódó világban élünk, ahol végső soron tőlünk – és „a pillangótól” – függ, mi vár ránk és utódainkra ebben a zűrös XXI. században. Mi is hiába mondjuk azt, amit a próféta Babits Jónás könyvében: „Mi közöm nekem a világ bűneihez? / Az én lelkem csak nyugodalmat éhez. / Az isten gondja és nem az enyém: / senki bűnéért nem felelek én. /…”
Mi felelünk.