Immár másodízben került baljós körülmények között kormányra a szociálliberális koalíció. Első ízben, 1994-ben, az előző kormány választási költekezése belföldi és külföldi fizetőképtelenség küszöbére sodorta az országot. A Horn-Kuncze kormány kénytelen volt – ha 9 hónapi habozás után is – igen szigorú stabilizációs lépésekre. A stabilizáció gyorsan és sikeresen befejeződött, a fellendülés megkezdődött, de ennek babérjait politikailag a Fidesz-MDF koalíció aratta le.
Tavaly ugyanez a koalíció hagyott utódjára komoly gazdasági (egyensúlyi) problémákat, ha távolról sem akkora méretűeket, mint 8 évvel azelőtt. Ezeket a gondokat azonban az utód tovább fokozta a lakossági jövedelmeket és nem a közületi beruházásokat emelő, súlyos deficitre vezető költségvetési költekezéssel. Ezzel bér-bér spirált indított el, mert a versenyszféra béreit a közszféra maga mögé utasította. Mindez azért történt, mert az ellenzék uszályába került, s megpróbált konszenzusra jutni egy arra nem kész, engesztelhetetlen ellenzékkel.
Bácskai Tamás a BKÁE egyetemi tanára
POPULISTA JOBBOLDAL. Hadd tegyem hozzá, hogy nálunk az úgynevezett nemzeti konzervatív jobboldal, amely szereti magát a CDU/CSU, vagy annak brit megfelelője hazai megtestesülésének tekintetni, éppen az ellenkező, piackorlátozó, állami beavatkozást és tulajdont erősítő populista pártként ágál, s zászlajára a poszt keynesi, egyoldalúan keresletmenedzselési növekedést tűzte, amelyet általában baloldali, számos országban balközép, szociáldemokrata pártok támogattak. A szocialista és liberális koalíció ezzel szemben hű a piaci rendhez, és a beavatkozásnak is a piackonform formáit részesíti előnyben.
A koalíció gazdaságpolitikáját először nem az egyensúly irányában végrehajtott elmozdulás jellemezte, hanem választási ígéreteinek rövid idő alatti megvalósítására törekedett. Pedig gazdaságunk külső és belső feltételei sokat romlottak a hosszúra nyúlt választási kampány óta. Másodszor is halogatták az egyensúly javítását, attól félve, hogy népszerűtlenné válnak. Pedig most is érvényes a latin közmondás: periculum in mora, veszélyes a késlekedés. Az elsősorban a bizonytalan pártválasztók megnyerésére történő, szétszórt intézkedések nem tekinthetők gazdaságpolitikának. Nem válaszolható meg egyértelműen, hogy a kormány fenti opciója a társadalmi béke fenntartása szempontjából – kis parlamenti többsége és az ellenzék egy részének parlamenten kívüli, a bolsevikokra jellemző utcai nyomás alkalmazására irányuló szándéka miatt – indokolt volt-e vagy sem.
A kiutat ebben a helyzetben nem elsősorban az állami vagy közületi források növelése jelenti, hanem azoknak más tulajdoni formákkal való csökkentése. Ezek tipikus esete a nyugdíj- és az egészségügyi reform. A korábbi rendszerek más demográfiai viszonyokra épültek, az aktív és az eltartott népesség közötti lényegesen jobb arányra, a rövidebb életkorra, ez utóbbival szemben hosszabb ideig tartó és drágább egészségügyi ellátásra kell átállni. Ez szerepel a kormány gazdaságpolitikai szándékai között, de a legkisebb ellenállást észlelve a vita helyett nagyságrendileg kisebb, bár még így is hasznos lépésekre szánta el magát. Ezért aligha lehet kárhoztatni, látva Németország és Franciaország tömegeinek masszív ellenállását a piaci reformokkal szemben.
A Medgyessy-kormány – helyesen – szakított a mesterséges belföldi keresletélénkítés politikájával, amely már megválasztása előtt beleütközött a fizetési mérleg korlátjába. Lépéseket és nyilatkozatokat tett avégett, hogy a hazai és a külföldi működő tőke kedvébe járjon. Ehhez hozzá kell tennünk, hogy a gazdaságpolitikához hozzátartozik a megfelelő fiskális és monetáris elegy (mix) biztosításán és az adókedvezményeken túl a megfelelő törvénykezés gyorsítása és a közigazgatás packázásainak megfékezése. Szociális tekintetben a rászorultság elvének fokozatos érvényesítésével (lásd lakáshitelezési politika) a kormány elkezdte annak a helyzetnek a felszámolását, hogy a jómódú középosztály nemzeti ajándékhoz jusson.
NÉPSZERŰTLEN INTÉZKEDÉSEK. Az új kormány a hatalomgyakorlás első esztendejében gazdasági kérdésekben úgy viselkedett, mintha közvetlenül választások előtt állna. Ezáltal növekedtek a bajok, és egy évvel később – és a következő választásokhoz egy esztendővel közelebb – kell a népszerűtlen, bár nem nagyarányú megszorító intézkedésekhez hozzáfognia. A gondokat fokozta, hogy a Magyar Nemzeti Bank (MNB) számos fontos kérdésben keresztezte a kormány szándékait, ezen túlmenően olyan, a világgazdaságban elképesztőnek és érthetetlennek tartott intézkedéshalmazt hajtott végre, amely rontotta ennek az 1968 óta nemzetközi tekintéllyel rendelkező intézménynek a hitelét. Márpedig, ahogy azt például Alan Greenspan példája mutatja az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed élén, az úgynevezett erkölcsi ráhatás (moral suasion) jelentősen befolyásolja a gazdasági szereplők várakozásait, magatartását, anélkül, hogy bármilyen forrást igénybe kellene venni.
Így aztán éppen a leglényegesebb, de a választókat nem azonnal és közvetlenül érintő teendőket nem lépte meg a kormány: azt, hogy az államháztartás és a folyó fizetési mérleg hiányát finanszírozható, vagyis hazánk hitelminősítését nem rontó mértékűre szorítsa vissza.
Márpedig a kormányzatnak egyetlen területre van módja közvetlenül hatni: az államháztartásra. Ez utóbbi hiányának GDP-hez viszonyított alakulása, kiadási szerkezetének változása, ha közvetetten és késleltetéssel is, hatással van a folyó fizetési mérlegre. A fiskus működése továbbgyűrűzik, hat a magángazdaság hitelkínálatára és keresletére, ezen keresztül a kamatokra, a beruházásokra és a foglalkoztatásra. De soha sem egyedül.
A „hat” kifejezést korrigálnom kell a „hathat” feltételes módjára. A gazdaságpolitikát ugyanis nagyon túlbecsülik, választók és választottak, sőt, sajnos maguk a gazdaságpolitikusok is. Nálunk – akárcsak egész Európában – a szavazói döntéseket elsősorban az befolyásolja, hogy a folytatandó gazdaságpolitika milyen eredményekkel kecsegtet családi jövedelmek, munkahelyek, pénzszilárdság szempontjából.
A versengő pártok a választások előtt megpróbálják elhitetni, hogy lényeges hatást képesek gyakorolni az ország gazdasági folyamataira. Ez téves, amint az a Fed és a Bank of Japan eredménytelen kamatlábcsökkentéseiből, Helmut Kohl kancellár kormánya és a szociáldemokrata-zöld koalíciós kormány által egyaránt „Szövetség a foglalkoztatásért” nevezetű, korporációs ihletésű törekvések kudarcából, valamint a csökkenő magyar növekedési ütemből és egyensúlyi zavarokból kiderül.
A hozzánk hasonló kis országokban a külgazdasági (kereskedelmi és tőkemozgási) függőség még azt a kicsiny mozgásteret is leszűkíti, ami talán időnként nagyobb gazdaságokban fellelhető. A választási ígéretek, s az ellenpártokénál nagyobb gazdasági kompetenciára való hivatkozás a kormányra kerülés után visszaüt, s előnyt nyújt azoknak a pártoknak, amelyek éppen nem kormányoznak. Viszont, ha a külső körülmények, a gazdaság szereplőinek tevékenysége és várakozásai kedvezően alakítják az ország eredményeit, akkor azt a kormányok maguknak tulajdonítják, illetve tulajdoníttatják.
NEM MINDÍG MŰKÖDŐ MODELLEK. A makroökonómia létezik mint a tudományos kutatás és oktatás tárgya. Kevés számú változót tartalmazó modelljeik a közgazdasági gondolkodás rendszerezésére alkalmasak. A gazdasági életben azonban, a várakozásoktól és a körülményektől függően ugyanazok a hatásmechanizmusok teljesen más hatást válhatnak ki. Az eltérés társadalmi okai sok esetben jobban esnek latba, mint a – korábban felismert – állítólagos törvényszerűségek. A lakossági megtakarítások jövedelemfüggősége például nem érvényesül, ha a korábbi állapothoz képest szignifikánsan megnő a munkanélküliség, amint ez nálunk történt keleti piacaink összeomlása nyomán.
A gazdaságpolitika hatásmechanizmusa a „bináris fához” hasonlít. Minden döntésre legalább kétféleképpen reagálhatnak a gazdasági szereplők, például adócsökkentésre a fogyasztás vagy a beruházás növelésével, s az utóbbi reakciók mindig legalább kettőzötten továbbgyűrűznek. A kívánt hatások eléréséhez a kormány és a jegybank hitelességére, s néhány nem liberalizált részpiac – például a munkaerőpiac – lazítására van szükség. A foglalkoztatás kulcskérdése ugyanis az, vajon az a vállalkozó, aki megvetette a lábát ezen a piacon és felvett alkalmazottakat, távozni is tud-e viszonylag kis veszteséggel?
