A pénzintézetek legfontosabb tartóoszlopa a bizalom. A bizalmi tőke semmivel sem helyettesíthető erőforrás a szó szoros és átvitt értelmében. A bankvilág szereplői igencsak tisztában vannak ezzel az aranyszabállyal. Magától értetődik, hogy a bankok bankja, vagyis a jegybank számára bizalmi tőkéje gyarapítása egyenesen a működés sine qua non-ja. E nélkül nem képzelhető el hitelképességének és kiszámíthatóságának megőrzése és erősítése. Különösen egy olyan időszakban fontos ez, amikor a magyar gazdaság belső és külső egyensúlyi állapota immáron olyan kritikus helyzetbe került, amiből gazdaságpolitikai fordulat nélkül nem lábalhat ki az ország.
Varga György, a Róna és Társai Rt. igazgatója, a Figyelő volt főszerkesztője
A PIAC ÜZENETE. Szomorú tény, de az egykor nagy nemzetközi tekintélynek örvendő Magyar Nemzeti Bank bizalmi tőkéjének jelentős részét elveszítette. Ezt üzente a pénz- és tőkepiac. Az a jegybank, amelyik következetesen a piacot és a piaci szereplőket okolja és hibáztatja azért, ha magatartásukkal és tranzakcióikkal nem az MNB által feltételezett várakozásokat igazolják vissza, egyszerűen komolytalanná válik. Az ilyen jegybank – pontosabban jegybanki vezetés (beleértve a monetáris tanácsot is) – mintha nem értené a piaci mozgások természetét. Így következhetett be az a helyzet, hogy az MNB monetáris tanácsa 2003 eleje óta egyre gyakrabban kényszerek hatására cselekszik. A jegybanki döntések inkább a múltra reagáló (ex post), mint jövőbe mutató (ex ante) cselekvések. A jegybank sodródik, a monetáris tanács korrekciós kényszerek hatása alatt kénytelen dönteni. Ennek elégséges bizonyítéka az, ami 2002. december 17. és 2003. január 17. között, majd ez év június 11. és június 19. között történt. A jegybank mindkét esetben kritikussá vált helyzetben, a forint védelme érdekében kényszerült drasztikus beavatkozásra, mégpedig ellenkező előjelű veszélyek elhárítása céljából.
Jóllehet, a monetáris tanács június 19-i közleményében megállapítja, hogy a jegybank „…nem tekinti feladatának a forint árfolyamának közvetlen menedzselését”, de facto az MNB, antiinflációs politikáját az árfolyammozgások befolyásolására, hogy ne mondjam: szabályozására alapozza. Erről szól a jegybank vezetőinek kommunikációja, és erről szólnak az MNB 2002 második felétől meghozott monetáris intézkedései: az irányadó kamatlábak változtatása, valamint a verbális és a tényleges intervenciók. Márpedig egy olyan kis, nyitott országban, ahol a külkereskedelem évi volumene meghaladja az évi GDP nagyságát, és a jegybank intervenciós kapacitása (a jegybanki tartalékok nagysága) nemzetközi méretekben igencsak korlátos, meglehetősen kilátástalan kísérletről van szó. Erre utaló jel, hogy az MNB elnöke időről időre változtatni kényszerül a dezinflációs folyamat szempontjából kívánatos forintárfolyam-szintet.
A jegybank ugyan elemzi a gazdaság reálfolyamatait és versenyképességének alakulását, de monetáris politikája elsődlegesen és lényegében nem igazán sikeres árfolyam-politika. Feltehetően ennek is tudható be, hogy a monetáris tanács ebben az évben már négy alkalommal változtatott a jegybanki alapkamaton, mégpedig jelentős – lépésenként 1 és 2 százalékpontos – mértékben. Hol csökkentette, hol emelte a pénz árát. Tény, hogy az irányadó kamatlábat visszavitték a 2002. év novemberének szintjére (9,5 százalékra), s ezzel ismét kialakult egy világméretekben is kiugróan magas, 5 százalék körüli reálkamat szint. Ha ez tartósan fennmarad, nem zárható ki a reálgazdaságra és a gazdasági növekedésre ható súlyosan negatív hatások megismétlődése.
BIZONYTALANSÁG. A nehezen követhető monetáris politika felerősíti és új elemekkel „gazdagítja” az amúgy is bizonytalan gazdasági környezetet, amelyben a vállalkozások működnek. Még nehezebbé válik a kalkuláció és a tervezés. Az MNB kamat-hullámvasútja aligha teszi lehetővé, akár egy évre szólóan is, megbízható üzleti előrejelzések készítését. Az üzleti- szféra számára rendkívüli alkalmazkodási erőfeszítéseket követel a jegybank által befolyásolt pénzügyi környezet hektikus és nagyléptékű változásainak követése.
Miután a jegybank az igen erős – 238-242 forint/euró – árfolyamcéljával (és a 235 forintig erősödő euró árfolyammal) a múlt év végén és ez év januárjának első felében jelentős veszteségeket okozott a gazdaságnak, elnöke a június 19-ét megelőző napokban már a 250 forintos árfolyamot célozta meg, mert megítélése szerint ez az az árfolyam, amely mellett elérhető az inflációs cél és a gazdaság versenyképességének javulása. A pénzügyminiszter 250-260 forintos árfolyamot óhajtana. Gondolom, inkább a 260-at, mint a 250-et. Figyelemre méltó, hogy június 19-én, tehát a 2 százalékpontos kamatemelés napján már a jegybank elnöke is a 250-260 forintos sávot jelölte meg kívánatos árfolyam célként. Az illetékesek úgy bánnak az árfolyamcélokkal, mint szakács a sóval. Nem láthatók azok a bizonyító erejű számítások és modellek, amelyek az egyik vagy másik árfolyam melletti választást érthetővé és elfogadhatóvá tennék. Így jogos a kérdés, hogy a 250-260 forintos euróárfolyam valóban érzékelhető változást eredményez-e a magyar export versenyképességében, miként azt a pénzügyminiszter és a bankelnök állítja. Hasonlóan jogos az a kérdés, hogy vajon miért okozna zavart a gazdaságban, ha az alapvetően deflációs környezetben a jegybank plusz 1 százaléknál nagyobb rugalmassággal kezelné a hazai inflációs ráta alakulását, aminek esetleg az ország kereskedelmi mérlegének javulása lehetne az eredménye? Szeretném valóban pozitív válaszként értelmezni Járai Zsigmond jegybankelnök nyilatkozatát, mely szerint „…most már rugalmasabbak lehetünk…” (Világgazdaság, június 26.). Sietek leszögezni, hogy ilyen forgatókönyv megvalósíthatóságának egy sokkal takarékosabb, a hiányt jelentősen mérséklő költségvetés és egy radikálisan visszafogott jövedelem kiáramlás a feltétele.
A jegybank monetáris tanácsának közleményeit tanulmányozva és a jegybanki kommunikációt figyelve úgy tűnik, a monetáris politika alakításában a reálszféra folyamatai – a termelés, a külkereskedelem, a beruházások, a munkanélküliség és a termelékenység alakulása – háttérbe szorulnak. Úgy tűnik, mintha a monetáris tanács látóköréből kikerülnének a gazdasági növekedést befolyásoló-meghatározó alapvető reálgazdasági összefüggések. Az a benyomásom, mintha a monetáris politika nálunk önálló, autonóm életet élne, és a jegybank valójában nem elemezné kamatdöntései kockázatainak a fenntartható gazdasági növekedésre és a hosszú távú árstabilitásra gyakorolt hatásait.
A monetáris politika és a gazdaságpolitika viszonyának meglehetősen sajátos felfogásáról árulkodik Járai Zsigmond már idézett nyilatkozatának az a része, amelyben a bankelnök kijelenti: „Ilyenkor (a mérsékelt árszínvonal-növekedés időszakában – a szerk.) belép a jegybanktörvény… második paragrafusa, amely a gazdaságpolitika támogatását írja elő.” Tudtommal a törvény nem állapít meg feltételeket a gazdaságpolitika támogatásával kapcsolatosan. S ami ennél is fontosabb: a törvény azt sem köti feltételekhez, hogy a jegybank a gazdaságpolitika összefüggésrendszerébe építve, s a reálszférára (a gazdasági növekedésre) gyakorolt hatásait is figyelembe véve alakítsa pénzpolitikáját.
TEKINTÉLYVESZTÉS. Meggyőződésem, hogy a monetáris politikának ez a jegybanki felfogása is hozzájárult ahhoz a gyakorlathoz, amelyben a forint sorsa alapvetően (de nem kizárólag) a jegybank belátása szerint alakul(t). Súlyos következményei lehetnek a felduzzadt államháztartási hiánynak és az állami eladósodás növekedésének is, de ha egy ország valutájának a tekintélyét (nem az árfolyamát!) meggyengítik, s a valutába vetett befektetői bizalmat aláássák, annak a fele sem tréfa. (Lásd a fizetési mérleg drámai romlását vagy a 15 éves államkötvények aukciójának kudarcát, s azt a gyászos üzenetét, hogy a növekvő magyar államadósság egyre költségesebben finanszírozható.) Pénzzel lehet játszani, de a pénz nem játékszer.
Nincs jogom kételkedni a monetáris tanács tagjainak jó szándékában. Az a megjegyzés azonban engedtessék meg, hogy Kornai János és Oblath Gábor kiválása óta ez a testület szakmailag nagyon meggyengült és tekintélye is – finoman szólva – csorbát szenvedett. Nem öregbítette a testület hírnevét az sem, hogy engedve a kormány kérésének, hozzájárult az árfolyamsáv közepének áthelyezéséhez. Ha nem voltak tisztában ennek várható következményeivel, az baj. Ha igen, az még nagyobb baj. Minden szakmai testület hitelét megkérdőjelezi az, ha abban soha, egyetlen alkalommal sem jelenik meg különvélemény. Márpedig a monetáris tanács egy ilyen testület. Mindig, mindenkor és mindenben teljes az egyetértés. Legalábbis ez derül ki a monetáris tanács hivatalos közleményeiből és a jegybanki kommunikációból. Marad a feltétlen uniszónó vagy – ha a külön vélemény nem kaphat nyilvánosságot – a testületből történő távozás.
Időszerűvé vált ennek a fontos, végül is tíz millió ember sorsát is befolyásoló testületnek a szakmai megerősítése. Oblath Gábor visszatérése a monetáris tanácsba jó hír és talán egy kedvező változás ígéretét hordozza. Ezzel együtt a történtek után indokoltnak tartom ennek, az ország gazdasági stabilitása, fejlődése és a társadalmi közérzet állapota szempontjából is kitüntetett szerepet betöltő testületnek a szakmai megerősítését. Ajánlom a magyar parlament figyelmébe. Ez talán (?) van annyira fontos ügy, mint annak a megvitatása, hogy Toller László képviselő helyett képviselőtársának volt e joga megnyomni a szavazógombot…
