Mégpedig úgy, hogy az továbbra is jó legyen az érintetteknek, megbékéljenek vele a szomszédok, s nem utolsósorban harmonikusan illeszkedjen az uniós normákhoz.
Most, amikor a parlament elfogadta a módosítást, több mint kétséges, sikerült-e eleget tenni ennek a vállalásnak. A román diplomácia továbbra is kitérő, a szlovák elutasító, az irányadó európai állásfoglalásokra pedig még várni kell. A magyar belpolitikai élet megosztottabb, mint a törvény eredeti elfogadása idején volt, s a fő törésvonal mentén repedések jelentek meg a határon túliak soraiban is. Az a koncepció, amely szerint a konszenzuskereső baloldali vezetés nemzetpolitikai kérdésekben könnyebben szót ért a külvilággal, mint a konfliktusokra hangolt jobboldali, egyelőre nem igazolódott be.
TÉVES HELYZETÉRTÉKELÉS. Az alapvető gond ugyanis az, hogy miközben a volt és a jelenlegi kormány is a jogszabály európaiságát és más országokban is alkalmazott gyakorlatokkal való összevethetőségét hangoztatja, nem beszél arról, hogy a státustörvény egy átmeneti helyzet, egy tévesen értelmezett fáziskülönbség terméke. Egy olyan történelmi pillanaté, amikor Magyarország már részévé vált az euroatlanti integrációnak (NATO) vagy előbbre tartott benne (Európai Unió), mint a szomszédai. A honi politikai elit egy része ebből azt a következtetést vonta le, hogy kiemelt regionális partnerként megnövekedett a külpolitikai mozgásterünk, hiszen Bukarest útja csakis Budapesten át vezethet Európába, a Meciarral küszködő Pozsony integrációja, illetve nemzetközi legitimációja pedig kétesélyes. Ezt nemcsak a jobboldalon látták így, de a szocialisták is külpolitikai szempontból kockázatmentesnek ítélték meg, ha a törvény támogatásával jó pontokat szereznek a határon túli magyarság köreiben.
A törvény előkészítését és elfogadását övező csend azonban megtévesztőnek bizonyult. Pedig figyelmeztető lehetett volna, amikor a NATO délszláv légi csapásait követően a koszovói és a vajdasági rendezés összekapcsolására irányuló magyar puhatolódzások elutasításra találtak. Amint azt egy, a NATO bővítésével foglalkozó bennfentes amerikai tanulmány értékelte: maga a próbálkozás azt a kényelmetlen kérdést vetette fel, hogy Magyarország kétoldalú vitáiban nemzeti céljai érvényesítésére akarja-e felhasználni az atlanti szervezetet. Hasonló gyanakvás munkálkodhatott egyes uniós politikusokban, amikor az ismétlődő szlovák és román jelzések nyomán a státustörvényt vették górcső alá.
Ráadásul időközben az EU nem a teljesítményalapú bővítés, hanem a big bang mellett döntött. Amikor pedig a nemzetközi politika színterévé a Balkán helyett Afganisztán, illetve Irak vált, Szlovákiában pedig túlléptek a Meciar-jelenségen, a magyar „híd-szerephez” fűzött illúziók végképp szertefoszlottak. Pozsony és Bukarest integrációja enélkül is sínre került.
TÁGABB MEGKÖZELÍTÉSBEN. A mostani módosításokkal mindenesetre a Medgyessy-kormány önmagának is kijelölte azt a határvonalat, ameddig státusügyben hátrálhat. Belpolitikai nyeresége lehet, hogy mindezt a legnagyobb határon túli szervezetek elitjeivel egyetértésben tette. Egyelőre azonban még nem tudni, hogy a történtekből okulva körültekintőbb előkészületeket tett-e a mostani kormány a nemzetközi fórumokon a máris érzékelhető kifinomultabb román, illetve a harsányabb szlovák ellenpropaganda semlegesítésére, mint elődje. Jó időzítés, hogy a kormányfő a szaloniki csúcson tágabb kereteket adott a regionális polémiának, amikor felvetette a kisebbségek kollektív jogainak megfogalmazását az unió alkotmányába. Még ha az előjelek alapján korlátozott esélye is van annak, hogy ez az alapvető magyar nemzeti érdek visszatükröződjön az elfogadandó alapokmányban, legalább az elmúlt évek magyarázó-védekező pozíciójából segíthet kimozdulni.
Közben azért ne feledjük, hogy az inkább gesztus-, mintsem gyakorlati értékű státustörvény továbbra sem ad választ az elkövetkező évtizedek egyik legkomolyabbnak ígérkező kihívására. A demográfiai, illetve gazdasági előrejelzések alapján (mint arra épp Orbán Viktor volt kormányfő irányította rá a figyelmet) Magyarország belátható időn belül jelentős munkaerőimportra szorul. Ha a státustörvény, kinyilvánított szándéka szerint, a határon túli magyarság szülőföldön tartásának az eszköze, akkor kiktől reméljük a többnyire betelepüléssel és beilleszkedéssel is járó tartós munkavállalást?
