A száz évvel ezelőtt született, nálunk is méltán népszerű író köztudomásúan a vagyonos osztályok hagyományos politikai elitjére gondolt, de ugyanezt a kérdést tehette fel sok közgazdász és üzletember 2003. június 9-én, amikor a munkáspárti brit pénzügyminiszter bejelentette: az Egyesült Királyság egyelőre nem vezeti be az eurót.
A hónapokkal korábban beharangozott döntés nem az ösztönökből fakadt: éveken keresztül készült a rengeteg hatástanulmány. A mércét, amelynek alapján az előnyök és hátrányok összevethetővé váltak, az 1997-ben Brown által meghirdetett öt kritérium képezi. Az öt kérdés minden olyan területet lefedett, amely a gazdaságpolitika és a nagy érdekcsoportok szempontjából fontos: a konjunktúraciklusok igazodását, a rugalmas alkalmazkodást, a pénzügyi szolgáltatásokat, a foglalkoztatást és a beruházásokat. Bár jogi értelemben az euróval kapcsolatos döntés a kormányé (tehát a kormányfőé), Gordon Brown az elmúlt években sikeresen őrizte hatásköreit, és ezekben a kérdésekben ő mondhatta ki az első és az utolsó szót is.
KAMPÁNYELEM. Már csak emiatt sem nézte jó szemmel a pénzügyminiszter, hogy az elmúlt két évben az euró ügye a kormányfő politikai kampányának részévé vált. Blair ugyanis 2001 szeptemberétől az Egyesült Államok „eurázsiai nagyköveteként” tevékenykedett a világpolitika porondján. E szolgálatot – amelyet a britek nagy többsége rossz szemmel nézett, különösen az iraki háború fenntartások nélküli támogatása miatt – Blair azzal próbálta ellensúlyozni, hogy egyidejűleg magánkampányt folytatott az ország szorosabb európai integrációjáért, amelynek szimbóluma nem lehetett más, mint az euró.
A közvélemény pontosan látta, hogy Blair részéről politikai kampányról van szó. A felmérések szerint az euróval kapcsolatban a briteknek több mint fele hitelt ad annak, amit Gordon Brown mond, és csak minden nyolcadik ember bízik Tony Blair kijelentéseiben. Figyelemre méltó adottság, hogy Nagy-Britanniának van egy első számú gazdaságpolitikusa, akinek személye hat éve változatlan. Lehet tudni, hogy miről mit gondol. Bár eredetileg történész a szakmája, közgazdasági műveltségét és ítélőképességét imponálónak tartja a gazdasági szereplők meghatározó köre, de a szélesebb közvélemény is. Népszerűsége nem olcsó; fontos szerepe van benne az önként vállalt pénzügyi fegyelemnek. Eleinte sokan nem hitték, de mégis következetesen betartotta 1997-es választási ígéretét: két éven keresztül nem nyúlt azokhoz a költekezési előirányzatokhoz, amelyeket takarékos konzervatívok terveztek be még a bukásuk előtt.
HATALMI ALKU? A szakszerű, és ezért mintaértékű mérlegelés tanulmányozása után az embert lehangolják azok a kommentárok, amelyek szerint itt nem racionális, hideg fejjel meghozott döntés született, hanem személyes alku köttetett a Downing Street két ura között. Blair az euró bevezetését akarta, Brown a miniszterelnöki posztot végre. Blair megígérte, hogy népes családjával kiköltözik az utcából és felszabadítja az értékes ingatlant (egykori) barátja számára, ha az – jobb meggyőződése ellenére – a következő választások után bevezeti az eurót. Addig pedig Blair az ötödik sebességbe kapcsolhatja az Európa melletti, és konkrétan az euró megszerettetését célzó kampányát, amelyre nagy szükség van, hiszen a britek „látható többsége” még mindig ragaszkodik a fonthoz (illetőleg az önálló monetáris politikához).
A brit példa tehát nemcsak azt mutatja, hogy a valutacsere ügyében sokoldalúan és racionálisan alátámasztott döntést kell hozni, hanem azt is, hogy ugyanakkor nem lehet elvonatkoztatni az ügy politikai vetületétől sem. Ez pedig elsősorban nem is a fővezérek közötti személyes paktumot jelenti (bár valószínűleg azt is), hanem a politikai ciklushoz való kényszerű igazodást. Magyarországon talán éppen ez a legnagyobb bökkenő a konvergencia és átállás folyamatában. A 2002-es év után végképp nem mondhatja senki, hogy a hazai politikai elitek költségvetési politikájukat függetleníteni tudják a választási küzdelemtől, és különbek lennének az Orwell-idézetben jellemzett angol államférfiaktól. Ahhoz, hogy a maastrichti kritériumok kétéves próbaideje átfedhesse a 2006-os évet, a kormány és az ellenzék között olyan fokú együttműködésre és szolidaritásra volna szükség, amilyenről e pillanatban álmodni sem merünk.
