elodázhatatlanná vált. A horthysta félfeudalizmus és a kádárista államszocializmus jegyeit egyaránt magán viselő hazai egészségügyben egyszerre van jelen a pazarlás és a hiány. Panaszkodnak orvosok és betegek, közhivatalnokok és politikusok, érdemben mégsem történt semmi az elmúlt évtizedben. Talán azért, mert a befolyásos orvos-igazgatók egy része nem látta érdekeltségét abban, hogy megújuljon a forráshiánytól, a korrupciótól és a hierarchia túlkapásaitól eltorzult betegellátás. Valószínűleg azért sem kezdődött el a reform egészen mostanáig, mert sokan úgy gondolták, hogy a rendszerbe „csak” több pénzt kellene tenni.
Pedig ez hibás gondolkodás, legalább két okból. Főleg azért, mert egy 1500 milliárd forintot igénylő gigaberuházás – ennyire van szükség az egészségügy átalakításához – szóba sem jöhet az alig négyszer ekkora hazai állami büdzsé mérete miatt. Ám, ha valami csoda folytán mégis ölünkbe hullana a menynyei manna, akkor sem biztos, hogy átláthatóbbá válna a finanszírozás és magasabb színvonalú lenne az ellátás. Maga a rendszer avítt és működésképtelen ugyanis, feneketlen zsákként bármennyi pénzt képes elnyelni. Nem megspórolható a számos konfliktust magában hordozó rendszerszerű átalakítás, és mivel a költségvetés kiköltekezett, a magántőke bevonása nélkül e téren sem juthatunk messzire. Szellemiségét tekintve üdvözlendő tehát a kormány első lépése a kórházak részleges magánosítása felé.
A Magyar Orvosi Kamara egyelőre ellenzi a privatizációt. A törvény részleteit illetően az orvosi szakma és egyes szakértők fenntartásai jogosak lehetnek. A legnagyobb dilemma: egy közfinanszírozású rendszerben a befektetők honnan teremtik majd elő a modernizációhoz szükséges pótlólagos forrást? Másképpen: nem megy-e az ellátás színvonalának rovására az, ha a magánkézben lévő kórházak működtetői a profit érdekében csak a kiadások csökkenésében érdekeltek?
E kérdésekre a következő reformlépések, a biztosítás átláthatóbbá tétele és részleges privatizációja után adhatók megnyugtató válaszok.
