Munkácsy Mihály A baba látogatói című képének felbukkanása a hazai műtárgypiacon nemcsak az értéke miatt figyelemreméltó, hanem azért is, mert az alkotás egyike azoknak, amelyeknek háború alatt összekuszált jogi helyzete a közelmúltban rendeződött. A képet, amely korábban a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán volt látható, a magyar állam képviseletében Görgey Gábor kulturális miniszter adta vissza tavaly novemberben – három másik Munkácsy-művel egyidejűleg – a jogos tulajdonosoknak: az auschwitzi koncentrációs táborban meggyilkolt Vida Jenő műgyűjtő Dél-Amerikában élő örököseinek.
A baba látogatói (1879), a Vágtató szekér (1874), a Két család (1877) és a Kompozíciós vázlat a „Krisztus Pilátus előtt” (1881-1882) című festményeket Vida Jenő 1944-ben, egy Munkácsy-emlékkiállítás kapcsán adta kölcsön a Szépművészeti Múzeumnak. A tárlat egy nappal az előtt ért véget, hogy Budapestre bevonultak a német csapatok, s a zsidók üldöztetése miatt Vida Jenő arra kérte az intézményt: hadd maradjanak a képek a múzeum letéti őrzésében. E négy Munkácsy-alkotás – több más műtárgyhoz hasonlóan – ládákba csomagolva a Magyar Vöröskereszt védelme alatt álló Pannonhalmi Apátságba, majd a szentgotthárdi ciszterci apátságba került.
Kalapács alatt
A héten két jelentős árverésre kerül sor Budapesten. Szombaton, április 12-én a Mű-Terem Galéria kínálja portékáit a Budapest Kongresszusi Központban, ahol az említett Munkácsy-alkotás mellett a galériától megszokott minőségi kollekció, benne Zsolnay-kerámiák várnak vevőre. A festmények között a legszenzációsabb darab a 60 millióról induló Munkácsy-kép, A baba látogatói, ám ugyancsak kiemelkedőnek számít egy Munkácsy-vázlat, amely a Krisztus Pilátus előtt című alkotás előzménye, kikiáltási ára 20 millió forint, Tihanyi Lajos leányportréja, amely 15 millió forintról indul, és ugyanennyiről kezdődhet az alku Nemes Lampérth József kuriózumnak számító Csendéletéért.
Április 11-én egy nem kevésbé fajsúlyos szereplő is porondra lép. Kieselbach Tamásék, tartva magukat a megszokott forgatókönyvhöz, egy nappal megelőzik Vígszínház-béli rendezvényükkel riválisukat. A káprázatos válogatásban Rippl-Rónai, Vaszary, Paál László főműnek számító alkotásai viszik a prímet, valamint egy különlegesség, Bernardo Bellotto (Canaletto) Velencei részlet című védett vászna, amelynek kikiáltási ára 46 millió forint. Ez néhány évvel ezelőtt megfordult a Polgár Galéria árverésén is, ahol, némi csalódást keltve hasonló áron ütötték le.
A Vida család közelmúltban rendezett követelése korántsem egyedülálló Magyarországon, de világszerte is sok hasonló esetről emlékeztek meg a krónikaírók. Az ilyen jellegű ügyek az 1998 végén New Yorkban megrendezett a holokauszt konferencia következményeként kerültek igazán reflektorfénybe. Itt a résztvevők kinyilvánították, hogy a háború alatt eltulajdonított műkincseket vissza kell juttatni jogos tulajdonosaiknak. A nyilatkozat nyomán az érintett országokban restituciós kérelmek sokasága került az illetékes hatóságok elé, ám ezek java máig sem jutott el az érdemi döntésig. Ennek csak részben oka az államok és múzeumok ellenállása, amit többnyire az a szándék motivált és motivál ma is, hogy ezeket az értékeket fél évszázadig őrizték a múzeumok, közkinccsé tették, gyakorlatilag megmentették e tárgyakat az enyészettől. Az eredménytelenség másik oka az, hogy az érintettek családi viszonyai általában nagyon bonyolultak, de nem kevésbé hibáztathatók a jogrendszerek sem, amelyekben a döntéshozó, végrehajtó szervek róka fogta csuka módjára kényszerülnek együttműködni. Ez volt a helyzet Magyarországon, de a világ más tájain is hasonlóan zavarosak a mozgásteret meghatározó jogszabályok. Érvényes ez például az orosz restituciós gyakorlatra, annak mentén egy évtizede nincs előrelépés például a magyar református egyház által visszakért Sárospataki Könyvtár visszaszolgáltatásának ügyében.
Nincs két egyforma ügy, mint ahogy nincs két azonos sorsú műtárgy sem – hangsúlyozzák a témával valóban lelkiismeretesen foglalkozó szakemberek bel- és külföldön egyaránt. A magyarországi közgyűjteményekben több ezer olyan műtárgyat tartanak számon, amelyek kétes eredetűek, pontos szám azonban még nem látott napvilágot arról, hogy valójában hány darab lehet jogos restituciós kérések tárgya. Egy muzeológus, Mravik László évtizedek óta kutatja a témát, eredményeit vaskos könyvekben összegezte. A hivatalos álláspont szerint a kétesnek minősített értékek javarészét jogtalanul követelik vissza eredeti tulajdonosaik, vagy azok örökösei. Ezek között vannak olyanok, amelyek letétként kerültek a különböző intézményekbe, másokat a világháborút követően elhagyott főúri kastélyokból gyűjtöttek be, de van bőven olyan is, amely szabályos adásvétel, vagy esetleg ajándékozás révén vált múzeumi tulajdonná. A nemesi családok itt maradt javainak jelentős részét az ötvenes évek törvényei szerint államosították. Ugyanerre a sorsra jutottak azok az eredetileg zsidó tulajdonban volt értékek is, amelyeknek tulajdonosai az akkori hatalom szerint ismeretlen helyen tartózkodtak, vagy „jogellenesen” külföldre távoztak. A „fogságban” lévő alkotásokhoz kapcsolódó történetek egyébként több regényt megtöltenének, így a részletek helyett ezúttal csak vázlatosan foglaljuk össze a nevezetesebb ügyek jelen állapotát.
Ez idáig összesen két esetben született olyan döntés, amit végre is hajtottak, az egyik még 1999-ben, amikor az Andrássy család vehetett birtokba négy nagy értékű alkotást, amelyek közül az egyiket, Munkácsy Tanulmányfejét ugyancsak a Mű-Terem Galéria árverésén értékesítettek ugyan abban az esztendőben.
Akkoriban zajlott a Herzog-per is; a Fővárosi Bíróság 2000 októberében kihirdetett ítélete szerint az Amerikai Egyesült Államokban élő Martha Nierenberg, az általa követelt 12 kép közül tízet visszakaphat. A Legfelsőbb Bíróság azonban tavaly hatályon kívül helyezte az ítéletet, s most első fokon ismét „nulláról” indul a bizonyítási eljárás. Sűrű csend övezi a Hatvany család követeléseit is, itt a tét, amelyről utoljára két-három esztendővel ezelőtt esett szó a nyilvánosság előtt, 7 remekmű, köztük Gustave Courbet A birkózók című alkotása, egy Rodin- és egy Daumier-vázlat, valamint Ingres Női aktja.
A Sigray-örökösök ugyancsak próbálják visszaszerezni javaikat különböző múzeumoktól. Ezek egy része textil, a többi kép és bútor. A leszármazottak – elismerve a múzeumok őrzési érdemeit – több tárgyat az államnak kívánnak ajándékozni, vagy tartós letétként a gyűjteményben hagynak. Köztük a Nemzeti Múzeum történeti képcsarnokának néhány darabját, illetve a keszthelyi múzeumban lévő bútorok egy részét. Hallani a Palaviciniek mozgolódásáról, emellett az Esterházy-leszármazottak, akik a közelmúltban értékes könyveket kaptak vissza, ugyancsak érintettek a témában.
Érdekes módon, és talán nem véletlenül azokat az ügyeket sikerült rendezni, amelyekben nem pereltek, hanem a tárgyalásos módszert választották. Az ügyvéd, Kelemen András, aki mind az Andrássy-, mind a Vida-hagyaték visszaszolgáltatásában közreműködött, határozottan állítja, hogy a bírósági eljárások ártanak a magyar állam jó hírének, nemzetközi tekintélyének, nem beszélve az eddigi eredménytelenségükről. Ami pedig szerinte a legfőbb gátja a korrekt rendezésnek: nincs pontos ügyrendje az állami szervek, nevezetesen az állam vagyonáért felelő Kincstári Vagyoni Igazgatóság, valamint múzeumi leltárakból való törlés jogával rendelkező kulturális tárca együttműködésének.
