 |
| Javier Solana és Jacques Chirac. Uniós külügyminiszter már van, közös külpolitika még nincs. |
Már-már megszokott, hogy egy uniós csúcstalálkozó egy háború startlövésére veszi kezdetét. Amikor a tizenötök 1999 márciusában Berlinben a soron következő hétéves költségvetésről alkudoztak, a NATO légiereje éppen megkezdte Szerbia bombázását. Szinte napra pontosan négy évvel később Irak megtámadása húzta keresztül az Európai Unió (EU) tagországainak terveit, Brüsszelben gyülekező állam- és kormányfőik ugyanis eredetileg olyan „civil célpontok” ellen készültek, mint a piaci reformok felgyorsítása, a kutatás-fejlesztés vagy a kis- és középvállalkozások tevékenységének ösztönzése. A két esemény között mégis „zongorázni” lehet a különbséget. Míg a koszovói válság idején alkalmazott stratégia összekovácsolta a tábort, az iraki beavatkozás darabokra szaggatta a transzatlanti és az unión belüli egységet.
STÍLUSBRAVÚR. Brüsszelben még az Európai Tanács ülésének megkezdése előtti órákban sem lehetett tudni, hogy a találkozón látványosan egymásnak esik-e az Irak ügyében a politikai front ellentétes oldalán álló Nagy-Britannia, illetve Franciaország vezetője. Tony Blair és Jacques Chirac azonban partnereik nagy megkönnyebbülésére úgy döntöttek, hogy az ellentétek további élezése helyett célszerűbb előre tekinteni. „Az egymáson ejtett sebek annyira frissek, hogy nincs értelme az egész vitát újrakezdeni. Az események egyébként is túlléptek rajtunk” – ismerte el a csúcs forgatagában egy görög diplomata. Mindezek után akár stílusbravúrnak is beillik az az Irakról elfogadott nyilatkozat, amelyben a „háború” szó nem is szerepel. A katonai beavatkozás ügyében két táborra szakadt EU-tagállamok a közös nevezőt a humanitárius segítségnyújtásban találták meg. Az Európai Bizottság 100 millió eurót már el is különített erre a célra.
|
Sőt, a válság nem is zárult le: a mostani békülékeny-békéltető hangnem ellenére Irak háború utáni kormányzásának kérdése újabb összeveszés tárgya lehet. A brit kormányfő Brüsszelben új ENSZ BT-határozatot szorgalmazott Irak újjáépítéséről és a fegyveres konfliktus utáni kormányzásáról. A francia elnök néhány órával később tartott sajtóértekezletén viszont máris aláhúzta, hogy nem hajlandó olyan döntést támogatni, amely utólag legitimálná Irak megtámadását, és az amerikaiak, valamint a britek kezébe adná az olajban gazdag ország átmeneti közigazgatásának megszervezését. A tizenötök nyilatkozata, amely az ENSZ központi szerepét hangsúlyozza a rendezésben, végeredményben a francia pozíciót erősíti, s megfigyelők szerint komoly engedménynek számít Blair részéről. „Rafinált szöveg, amely arra kényszerítheti a brit kormányfőt, hogy válasszon az ENSZ és az Egyesült Államok között” – hangsúlyozza Peter Ludlow, az egyik legismertebb brüsszeli kutatóintézet, a Centre for European Policy Studies (CEPS) alapító-igazgatója. Az EU nyomulása zavarhatja Washingtont, amely számos jel szerint a saját és mostani leghűségesebb szövetségesei kezében akarja tartani Irak háború utáni irányítását.
NATO-VÉG? Brüsszelben megoszlanak a vélemények az Irak körüli erőpróba komolyságáról és várható következményeiről. Günter Verheugen azt hangoztatja, hogy a válságot sikerült a közös kül- és biztonságpolitika keretei között tartani, és nem áll fenn a veszélye annak, hogy az ellentétek átgyűrűznek az integráció más területeire. A bővítési biztos a Figyelőnek nyilatkozva bizakodásának adott hangot, hogy a történtek lökést adnak egy valóban közös külpolitika létrejöttének, „ellenkező esetben Európa teljesen marginalizálódik”. Fraser Cameron, a European Policy Centre (EPC) nevű brüsszeli kutatóintézet igazgatója arra hívja fel a figyelmet, hogy a külpolitikai kérdések 90 százalékában az EU ma már egy nyelvet beszél. Így határozott remény van arra, hogy a mostani válság „a csatazaj elülése után” újabb lökést ad majd a közös külpolitika kibontakozásának. A szakértő az egyik legnagyobb problémának azt tartja, hogy az unióban soha nem volt vita a közösség stratégiai érdekeiről és prioritásairól. A tagországok ehelyett az intézményi eljárások javítására összpontosították a figyelmüket. A szakértő azonban úgy véli, hogy az EU-nak egyszerűen nincs más alternatívája, mint megállapodni a közös kül- és védelmi politikáról. Egyedül ugyanis egyikük sem jut sokra a mai világban. A NATO napjai Fraser Cameron szerint meg vannak számlálva, mert az Egyesült Államok már nem hisz benne. Idézi Paul Wolfowitz amerikai védelmi miniszterhelyettest, aki szerint ma „a küldetés határozza meg a koalíciót, nem pedig a koalíció a missziót”. Cameron úgy véli, hogy a kibővült EU és az Egyesült Államok biztonsági kapcsolatait új alapokra kell helyezni, amely „az egyenrangúak partnerségén” nyugszik majd.
HŰSÉGNYILATKOZATOK. Az iraki válság az unió küszöbönálló bővítésén is érezteti hatását. Ami a közvetlen következményeket érinti, Günter Verheugen szerint a csatlakozási szerződések április 16-i aláírását semmi nem kérdőjelezheti meg, még ha a háború rá is nyomhatja a bélyegét a ceremónia ünnepélyes jellegére. A brüsszeli központú EPC brit származású igazgatója viszont biztos abban, hogy a tagjelöltek Egyesült Államok melletti „hűségnyilatkozatai” miatt a francia nemzetgyűlés ma nem ratifikálná az új tagok EU-csatlakozását. „Sehol sem látni lelkesedést a bővítés iránt, amelynek megemésztése sokkal tovább fog tartani, mint azt sokan gondolják” – teszi hozzá. Cameron szerint a tagjelöltek „szamárságot műveltek”, amikor aláírták az Irak ügyében megfogalmazott nyilatkozatokat, elárulva ezzel, hogy „mennyire nem értik, mit is jelent az EU valójában”. A bővítési biztos viszont azon a véleményen van, hogy a jövendőbeli tagokat nem lehet olyan dolog miatt hibáztatni, amiről nem tehetnek: „A tagjelöltek a múltban is szívesen csatlakoztak az EU közös álláspontjához, de Irak kérdésében egyszerűen nem létezett ilyen.” Nem tart attól, hogy egy akár hosszan elhúzódó háború is rontaná a csatlakozási szerződés jóváhagyásának esélyeit a jelenlegi tagállamokban. „Ellenkezőleg, éppen válságok és fegyveres konfliktusok idején tudatosul a közvéleményben, hogy az Európai Unió valójában a békéről és a biztonságról szól” – bizakodik Günter Verheugen.
 |
| Tony Blair és José Maria Aznar. London és Madrid között teljes az összhang. |
A konfliktus gazdaságilag persze érzékenyen érinti az EU-t, ahol már így is túl hosszú ideje lassul a növekedés. „Még szerencse, hogy túl vagyunk Koppenhágán” – kommentálja a helyzetet egy bizottsági tisztviselő, aki szerint a romló gazdasági perspektívák – amelyek decemberben még nem voltak ennyire egyértelműek – a bővítési tervekre is kedvezőtlen hatást gyakoroltak volna. A háború ugyanis a brüsszeli csúcson csak látszólag szorította háttérbe az unió tízéves gazdaságmodernizációs programját, valójában még soha nem volt ennyire egyértelmű, hogy a tagállamok nem odázhatják tovább a 3 évvel ezelőtt Lisszabonban a versenyképesség javítása érdekében meghirdetett reformokat.
A közös kül- és biztonságpolitika mostani kudarca a közelgő bővítéssel együtt arra indíthatja a szorosabb integrációt óhajtó tagállamokat, hogy mások bevárása nélkül nyissanak újabb frontot az együttműködésben. Egyesek szerint már ennek előfutára a Belgium, Franciaország és Németország között formálódó szorosabb védelmi politikai együttműködés, amelyből egyelőre demonstratív módon kihagyták a katonailag legerősebb EU-tagállamot, Nagy-Britanniát.
Elkerülhetetlen lenne egy – nagy valószínűséggel Franciaország, Németország és a Benelux-államok alkotta – „kemény mag” létrejötte az EU-n belül? Fraser Cameron szerint igen, de az európai „avantgarde”-hoz a többi tagállam is bármikor csatlakozhat majd. A többsebességes Európa lehetőségét Günter Verheugen sem zárja ki, de egyáltalán nem lelkesedik érte. Úgy véli, Magyarországnak, Csehországnak és a többi újonnan csatlakozó államnak inkább a 25 tagország együttműködésében kell gondolkoznia. Szavaira rímelve Kovács László magyar külügyminiszter Brüsszelben azt hangoztatta: ha valahol nem alkalmazható a kétsebességes Európa, az éppen a most súlyos válságot átélő közös kül- és biztonságpolitika.
