A gyanú a gondolatok között olyan, mint a denevér a madarak között: csak a sötétség beálltával kezd repülni.
Több mint ötszáz évvel ezelőtt írta a fenti sorokat Francis Bacon angol filozófus és államférfi. Anélkül, hogy akár valaha is hallottak volna erről a mondatról, a gyanú azóta is meggyötri a politikusokat, valahányszor egy válság borítja sötétségbe a látóhatárt. Bacon nem sejthette, hogy lesz majd egy olyan kor, amelyben a politikai manőverek irányítói a gyanú alapján hipotéziseket fabrikálnak.
VAN-E ÖSSZEFÜGGÉS? A hét fordulóján két, mind érvényesebbnek tűnő hipotézis bukkant fel annak az iraki válságnak a peremén, amely fel nem mérhető háborús bonyodalmakkal fenyegeti az emberiséget. A gyanú, amelyre az első kombináció épül, kérdés formában így hangzott: Van-e valamilyen összefüggés az iraki válságot makacsul a fegyveres fellépés felé szorító amerikai politika és a Washington által „gyanús módon” meglepően eltérő stílusban kezelt észak-koreai krízis között?
Úgy gondolom, ez a gyanú az iraki válság első pillanata óta indokolt volt. Bagdadot az amerikaiak már az afgán háború idején kiszemelték a „terrorizmus elleni harc” következő célpontjául. Észak-Koreában akkor még csend honolt. Bush ugyan ezt a sajátos, az ultra-sztálinizmust kelet-ázsiai stílusjegyekkel ötvöző diktatúrát is „a gonosz tengelyéhez” sorolta, de szót sem ejtett háborúról, mint Irak esetében. Azzal kezdte, hogy ezt a válságot diplomáciai úton meg lehet és meg is kell oldani. Ez látszólag teljesen logikátlannak tűnt. Hiszen Észak-Korea már évek óta kézben tartotta (atommal együtt) azt a teljes arzenált, amelynek birtoklásával a Fehér Ház Irakot vádolja, s amelynek bizonyítékai után kutat a svéd Hans Blix és az egyiptomi Mohamed el-Baradei vezetésével az ENSZ bizottsága.
Mégis volt az amerikaiak szelektív „engedékenysége” mögött egy mélyebb taktikai meggondolás. A Közel-Keleten ugyan hatalmas és első generációs haditechnikával felszerelt inváziós armada sorakozott fel, a „terepen” azonban Iraknak nincs fellépésre hajlandó ellenfele. (Izrael persze katonailag igen erős, de létében van fenyegetve és regionális háború esetén az önvédelemre kell koncentrálnia.) Észak-Korea viszont az oroszok és a kínaiak közé van szorítva, és e két hatalomnak közös érdeke megakadályozni minden kalandor akciót. Túlsúlyuk akkora, hogy erre politikai nyomással is képesek. Ugyanakkor figyelmük egy részét mégis leköti ez a feladat. Így a Bush-csapat „jegelheti” az észak-koreai problémát, s minden szenvedélyes dühét Irak ellen fordíthatja. A washingtoni érdekek számára ma ez a két veszélygóc kapcsolatának lényege – és értéke. Egyben a kétféle kezelési stílus magyarázata.
Az éremnek azonban, mint mindig, van másik oldala is. A kérdés formába öltöztetett gyanú itt így hangzik: Van-e valamilyen összefüggés a bagdadi diktatúra visszahúzódó magatartása és az iraki krízis végjátékának közeledtével egyre provokatívabb észak-koreai akciók között?
BARÁTI SEGÍTSÉG. Meggyőződésem, hogy itt a gyanú éppen annyira indokolt, mint a washingtoni érdekek esetében. Szaddam időhúzásra játszott, lassan, lépésről lépésre hátrált. És minden lépését sok ezer kilométerről egy partner provokációja kísérte. Észak-Korea felújította nukleáris fegyvergyártási programját; kilépett az atomsorompó egyezményből; elkergette a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA) megfigyelőit, majd közölte, hogy minden ellene irányuló szankciót hadüzenetnek minősít. Végül: kétoldalú konfliktusnak tekinti az ügyet, és csak Washingtonnal tárgyal. Bizonyíték ilyen ügyekben nem szerezhető. Ám tény, hogy az időzítés olyan pontos volt, mintha megtervezték volna. A provokációsorozat hatására az IAEA vezetése kénytelen volt a Biztonsági Tanács elé vinni az ügyet. Éppen akkor zúdult e grémium vállára az új teher, amikor Irak miatt a szakadás veszélye fenyegeti.
Dulles amerikai külügyminiszter ötven esztendeje éppen a koreai háborúval kapcsolatban mondta el híres beszédét „a szakadék széléig lépés művészetéről”. Most egyszerre két szakadék mélyére tekintünk. Vannak, akik szerint ez aztán a művészet.
