Féltérden

Harmincról öt főre csökkent mára a nürnbergi Sehnert Medien GmbH. alkalmazottainak száma az utóbbi fél évben. A korábban többek között a Siemens és a Deutsche Bahn állami vasúttársaság részére multimédiás megoldásokat fejlesztő cégben mára a tulajdonosokon kívül senki sem maradt. Eduard Xirinachs multimédia-designer február végével kapta meg a felmondását. „Elmaradoztak a megrendelések. A baj az, hogy korábban ilyen helyzetben könnyebb volt új ügyfeleket találni. Most nem ez a helyzet” – panaszkodik a Figyelőnek. Mi több, a spanyol szülőktől, de már Németországban született fiatalember még balszerencsés is: a Kirch médiaóriás közelmúltbeli bukása nyomán a hozzá hasonló tudással rendelkező grafikusok ezerszám özönlötték el a német piacot. Sőt, az utóbbi időben más cégeknél is sok vele egykorú, jól képzett nürnbergi ismerőse veszítette el állását, így többen már azon gondolkoznak, hogy Németország helyett Spanyolországban vagy Írországban próbálnak szerencsét. Xirinachs még nem tart itt, de ő is hamarosan Münchenbe költözik. Mint mondja, a bajor nagyvárosban jó eséllyel talál munkát, igaz, biztos abban, hogy fizetése egyhamar nem emelkedik majd.

KIÁBRÁNDULTAK. A huszonéves fiatalember története korántsem egyedülálló a mai Németországban. Immár jó ideje recessziós prognózisok, folyamatosan növekvő munkanélküliség és a reformfolyamat stagnálása árnyékolja be azoknak a németeknek a mindennapjait, akik tavaly szeptemberben még újraválasztották a szociáldemokraták és a Zöldek alkotta koalíciót, ám az első száz nap után ráébredhettek: a választási ígéretek ellenére semmi nem változott. Gerhard Schröder kormánya továbbra is az „egy lépés előre, egy lépés hátra” politikát folytatja.

Márpedig ez a német gazdaság jelenlegi helyzetében fölöttébb kockázatos magatartás. A múlt évi GDP-bővülés mindössze 0,2 százalékos volt, és máris nyilvánvaló, hogy az idei évre szóló 1,5 százalékos előrejelzések a valóságtól elrugaszkodóan optimisták. A DIW gazdaságkutató-intézet legfrissebb jelentése 0,6 százalékos növekedést tart valószínűnek, persze ez is jócskán változhat attól függően, miként alakul az iraki konfliktus. Annál is inkább indokolt az óvatosság, mert az ipari termelés mutatói sem kecsegtetnek semmi jóval. A berlini pénzügyminisztérium múlt hét eleji bejelentése szerint 2002 decemberében 2,6 százalékkal – 1999 februárja óta a legjelentősebb mértékben – esett az ipar teljesítménye az előző hónaphoz képest, így a szektor tavalyi éves növekedése végül alig 0,6 százalékos lett. Az ipari megrendelések a múlt év utolsó hónapjában 4,1 százalékkal estek. Az izmosodó euró pedig csak ráerősít ezekre a tendenciákra. A stagnálással egyenlő növekedés ráadásul magas munkanélküliséggel párosul, ami immár 4,6 millió embert érint, a munkaképes korú lakosság 11 százalékát. A keleti országrészben minden hatodik ember állástalan.

A makrogazdasági jelenségek hasonlósága folytán sokan máris „második Japánként” gondolnak Németországra, gazdasága ugyanis nemcsak strukturális problémákkal, hanem deflációval is küzd. A belső kereslet folyamatosan csökken, ám a gazdaságpolitika nem lazít a feszes monetáris és fiskális politikán. Ennek oka, hogy a kamatláb meghatározása az Európai Központi Bank (ECB) feladata, az intézmény vezetése azonban – az infláció leszorítását és az európai monetáris térség stabilitását tartva szem előtt – csak korlátozott mértékben vállalkozik kamatcsökkentésre. A német költségvetés „költekező kedvét” pedig szigorú keretek közé szorítja a stabilitási és növekedési paktum. Egy szempontból azonban Németország kedvezőbb helyzetben van Japánnál, mégpedig az egységes európai belső piac miatt, ami – legalábbis elvileg – folyamatosan a versenyképesség javítására és megújulásra ösztönzi az országot.

Csakhogy a versenyképesség-romlás kezelése a politikai vezetés döntésképtelensége és hatalomféltése miatt igen lassan halad. Berlin éveken át játszotta azt a játékot, hogy a sűrűsödő gondokra mindig az országhatárokon kívül keresett magyarázatot. Miközben a rövid életű fellendülések rendre a német gazdaság erejét „igazolták”, a bajok okait a globális következményekkel járó pénzügyi és gazdasági válságokban, az információtechnológiai buborék kipukkadásában, vagy éppen valamely jelentős piacot kínáló ország megtorpanásában találták meg. Mára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a válság döntően belső strukturális problémákra vezethető vissza: a merev munkaerőpiacra, a költséges nyugdíj- és egészségügyi rendszerre, a túlzott bürokráciára – és persze arra, hogy mindezek kezelésére továbbra sem született átfogó kormányprogram. Mindeddig csupán eseti tűzoltó akciók zajlottak.

HIBÁS LÉPÉSEK. Ilyen próbálkozás volt például Schröder részéről a munkaerőpiac problémáira megoldást találni hivatott, tavaly felállított szakértői bizottság, amelynek vezetését a kancellár Peter Hartzra, a Volkswagen konszern foglalkoztatási igazgatójára bízta. A testület azonban mindössze odáig merészkedett, hogy a munkahely-közvetítés rendszerére tegyen javaslatot. Életbe lépett ugyan az új elbocsátási törvény is, amely azonban lehetetlen helyzetbe hozza a munkaadókat: az elbocsátást nemhogy megkönnyítené, ellenkezőleg, jóval körülményesebbé és drágábbá teszi azt. Márpedig ezzel nem segít a munkavállalóknak sem. A vállalatok ugyanis így egyre kevésbé hajlandók új alkalmazottak felvételére, helyette teret nyer a fekete munkaerő foglalkoztatása.

Sok német egyetlen reménysége az októberi választási győzelem után gazdasági és munkaügyi csúcsminiszterré kinevezett Wolfgang Clement. A berlini miniszteri bársonyszékért Észak-Rajna-Vesztfália – a legnépesebb németországi tartomány – kormányfőségét otthagyó politikus huszáros lendülettel látott munkához. Javaslatai az egykori berlini falnál is szilárdabbnak tűnő tabuk ledöntését ígérik: szerepel közöttük a hosszú távra szóló munkanélküli járulékok drasztikus megnyirbálása; e juttatások megvonása azoktól a 25 év alatti fiataloktól, akik nem fogadják el a felkínált állásokat, és semmilyen szakmai továbbképzésben sem vesznek részt; a minimálbéres munkakörök kiterjesztése; a munkaadók nem munkabér jellegű munkaerő-költségeinek csökkentése. A legutóbbiak vonatkozásában Németország jelenleg – Belgium után – a második legtöbbet elvonó állam a világon, aminek fő oka, hogy az így begyűjtött pénzekből finanszírozzák a keleti tartományok eddig mintegy 700 milliárd dollárba kerülő, és a német GDP-nek továbbra is évi 4 százalékát felemésztő felzárkóztatását.

Ráadásul a Schröder-kormányzat a nyugdíjreform terén sem remekelt. Itt úgyszintén éppen a szükségessel ellentétes döntés született: csökkentés helyett emelték a nyugdíjjárulékokat. A kabinet emellett nem nyúlt hozzá az egyre nehezebben fenntartható egészségbiztosítási rendszerhez sem. Az elöregedő társadalom egyre nehezebbé teszi a második világháború utáni időszak gazdasági szárnyalása, a „Wirtschafstwunder” idején megszokott jóléti rendszer sértetlen megőrzését. A munkavállalók ma már fizetésük több mint 15 százalékát fordítják egészségbiztosításra, az egészségbiztosítási rendszer mégis egyre erőteljesebb mértékben a magánbiztosítók segítéségére szorul. A nyugdíjjárulék további 20 százalékot visz el, már-már elviselhetetlen szintre növelve a cégek munkaerő-költségeit.

A vállalatok számára a Schröder-kormány által beígért adócsökkentés helyett tehát további terheket hozott az új ciklus, ami persze visszagyűrűzik majd a gazdaságba, s még legalább két negyedévvel eltolja a növekedés beindulását. E kör tagjai nyilván rokonszenveznek Wolfgang Clement törekvéseivel. Csakhogy a miniszter minden elszántsága könnyen hiábavalónak bizonyulhat, a reformtervek ugyanis komoly ellenállásba ütköznek a szakszervezetek, illetve a szociáldemokraták nem kis részben rájuk épülő saját – a kormánypárti Bundestag-honatyák zömét adó – hátországa részéről.

MEGALÁZÓ VERESÉG. A német társadalom pedig, bár még emlékszik az 1998-ban bekövetkező kormányváltást megelőzően 16 éven át hatalmon lévő konzervatívok hasonlóan tétovázó gazdaságpolitikájára és korrupciós botrányaira, mindinkább elfordulni látszik a piros-zöld koalíciótól. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a február 2-i időközi választások eredménye Hessenben és Alsó-Szászországban. Utóbbi tartomány Schröder saját szűkebb pátriája – szövetségi kancellárrá válása előtt nyolc éven át itt volt kormányfő -, a Berlinben lehetséges utódjaként emlegetett Sigmar Gabriel azonban nem tudta megőrizni a tartományi miniszterelnökséget, mi több, a kereszténydemokraták egyenesen megalázó vereséget mértek rá. A szomszédos Hessenben pedig Roland Kochnak sikerült az, ami korábban soha senkinek: kereszténydemokrata kormányfő létére elsöprő többséggel újraválasztatta magát. Nem csoda, hogy a CDU körein belül máris esélyes kancellárjelöltként emlegetik.

A vereség után Schrödernek szembe kell néznie a tényekkel és mielőbb módosítania kell a gazdaságpolitika irányvonalát. Mára ugyanis az általa képviselt külpolitikai vonal maradt az egyetlen szál, ami még fenntartja a kormányt. Az egyedüli kérdés, amiben a berlini szociáldemokrata vezetés tartja magát választási ígéretéhez: Irak megtámadásának ellenzése. A kancellárt tavaly szeptemberben határozott háborúellenes állásfoglalása juttatta hatalomra, így ha ebben a kérdésben változtatna, az a biztos bukásához vezetne. Az Angela Merkel vezette kereszténydemokrata ellenzék azonban nem helyesli ezt a politikát, hiszen ez nyilvánvalóan elszigeteli Németországot a nemzetközi porondon. Amíg Franciaország, Oroszország és Kína olyan álláspontot alakított ki, amelyből van átjárás a másik oldalra, addig Németország konfrontatív, az Irak elleni katonai akciót még az ENSZ jóváhagyása esetén is elutasító, „Amerika-ellenes” álláspontjával sarokba szorítja önmagát. „Miért éppen Irak, miért ez a prioritás? Erre keressük a választ, a bizonyítékok ugyanis nem voltak meggyőzőek sem a magam, sem a német emberek számára” – vetette Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter szemére egy minapi müncheni biztonságpolitikai konferencián Joschka Fischer külügyminiszter.

Berlin ebben az egy kérdésben, úgymond, mindenáron a társadalom véleményét kívánja követni, a gazdasági gondok gyötörte németeknek azonban ez az eltökélt békepárti kiállás egyre kevesebbet jelent. „Én is háborúellenes vagyok, el is megyek a 15-i béketüntetésre, de tartok tőle, hogy Németország a jelenlegi külpolitikai vonal mellett sem lesz védettebb egy esetleges terrorista támadással szemben. Attól pedig, hogy Németország elszigetelődik, nem lesz jobb a gazdaság helyzete sem” – hangoztatta egy diák az egyik német televízióban még a múlt hét közepén.

Sorszámok egy munkaközvetítő központban. Nem sürgős az álláskeresés.

TELE HASSAL. A külpolitikai irányváltás azonban már aligha lehetséges, azáltal ugyanis a Schröder-kormányzat a halogató és hibás gazdaságpolitika betetőzéseként azt a gyenge kis szálat is elvágná, amely még hatalmon tartja. „Azért választottak meg, mert nem jelentettem ki egyszer sem nyíltan, hogy a jóléti állam előnyeinek megnyirbálására törekszem” – nyilatkozta büszkén a kancellár a múlt őszi választások után. A jelenlegi helyzetben azonban felmerül a kérdés, miért nincs – és miért nem volt az elmúlt tizenöt évben – olyan vezetés, amely a reformokat vállalta volna. A válasz egyszerű: a mindenkori kormány tisztában volt azzal, hogy amint a jóléthez szokott társadalomnak adóemelésről, bércsökkentésről, leépítésről és a jóléti kiadások megnyirbálásáról kezdene beszélni, az azonnali népszerűségvesztéshez, sőt, bukáshoz vezetne. Nem vállalták azt a kereszténydemokraták sem, de szorult helyzetében Schröder kancellár és pártja is más területeken próbál népszerűséget szerezni magának. A németek még ma is a leggazdagabbak közé tartoznak Európában. A németországi munkanélküliek pedig még az európai átlaghoz képest is igen jól élnek – az állami juttatásokból sokuknak még megtakarításra is futja -, így érthetően nem sürgeti őket semmi, hogy mielőbb újra álláshoz jussanak. „Nehéz teli hassal reformokról beszélni” – mondja a DekaBank közgazdásza, a szükséges strukturális váltás ugyanis éppen a jóléthez és nyugalomhoz szokott emberek mindennapjait érinti, a bejáratott ügymenethez szokott vállalatokat pedig rugalmasságra kényszeríti. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy kevesen hajlandóak az áldozatra.

Németország tehát továbbra is „beteg”, ez a betegség azonban Európa más országaira is hamar átterjedhet. A térség gazdasági motorjának leállása a legérzékenyebben a közép- és kelet-európai országokat érintheti, amelyek legfőbb piaca az Európai Unió, azon belül is Németország. Nem beszélve arról, hogy eddig a legtöbb befektetés is innen érkezett. A kérdés tehát nagyon aktuális: mi lesz Európával, ha Japánhoz hasonlóan Németországra is évtizedes stagnálás vár. Létezik-e olyan növekedési modell, amely az unió legfontosabb gazdaságát megkerülve is sikeres lehet? Ha igen, akkor hogyan valósítható ez meg, ám ha nem, akkor miként állítható talpra Európa betege?