Folyamatosan nő a világ acélfelhasználása immár az ipari forradalom kezdete óta; az 1990-es években – rácáfolva a borúlátó jóslatokra – a kereslet növekvő ütemben bővült, s ma minden eddigi rekordot és korábbi várakozást felülmúl. Tavaly mintegy 800 millió tonna acélt használt fel az emberiség.
Nem meglepő, hogy különösen dinamikus volt a növekedés a fejlett gazdaságokban: Amerika gazdasága 1990-ben még mindössze 86 millió tonnát, 2000-ben azonban már 115 millió tonna acélt használt fel. Európa, s ezen belül a mi régiónk sem sokkal maradt le. Ausztriában például még a GDP növekedésénél is gyorsabban bővült az acélfelhasználás. Egyértelmű összefüggés mutatkozik a gazdaságok fejlettsége és egy főre eső acélfelhasználása között, az arányok azonban figyelemre méltók. A 2000. évi adatok szerint az Egyesült Államokban egy főre jutóan 420 kilogramm, az Európai Unióban 380 kilogramm, Görögországban 250 kilogramm, Magyarországon pedig csupán 200 kilogramm volt a fajlagos acélfelhasználás.
Ezt a szintet azonban csak az elmúlt években érte el a magyar gazdaság: az 1992-es mélypont túllépése óta rekordsebességgel, egy évtized alatt 2,2-szeresére nőtt az acélfelhasználás. Figyelemre méltó, hogy a rendszerváltás után széthullott acélipar kapacitásai néhány éve már a hazai ellátáshoz sem elegendőek. Ezzel szemben régiónk többi országa – Szlovénia kivételével – jelentős többletkapacitással rendelkezik. Az EU kapacitásai pedig 20 százalékkal haladják meg a belső felhasználást.
A magyar acélpiacra nehezedő importnyomás már emiatt is rendkívül nagy. A helyzetet súlyosbítja, hogy a volt szocialista országok szállítási árai a legtöbbször alacsonyabbak vállalataink termelési költségeinél. Ennek több oka van: a FÁK-országok esetében például a rendkívül alacsony anyag-, energia- és munkaerőárak. A három másik visegrádi ország (Csehország, Lengyelország és Szlovákia) esetében pedig a kormányok továbbra is támogatják a helyi acélipart. A támogatást 1998 óta nem kapó magyarországi vállalatok emiatt versenyhátrányba kerültek a hazai piacon is. A fejlett országok ilyen helyzetekben piacvédelemmel óvják meg acéliparukat, amint azt az Egyesült Államok és az EU tavalyi intézkedései mutatják.
A kilencvenes évek közepe óta egyre nő az import Magyarországon: 2002-ben már a felhasználás több mint 60 százaléka importból származott. Vállalataink belföldi eladásai ezzel szemben stagnálnak, azaz a hazai acélkereslet dinamikus növekedéséből semmit sem tudtak profitálni, pedig a volt szocialista országokból származó import jelentős része itthon is legyártható lenne.
Acélvállalataink emiatt kényszerhelyzetbe kerültek. Exportadatok bizonyítják, hogy termékeik minőségi szempontból versenyképesek; az árakat a kényszerhelyzetből adódó gyengébb alkupozíció azonban már jó ideje lefelé nyomja az egyébként is túltelített acélpiacon.
Már többször is felvetették azt a kérdést, hogy az acélipar jelenlegi helyzetében (felesleges kapacitások, túlkínálat, ismétlődő árciklusok) miért kell egy ország határain belül acélipart működtetni? Importból úgyis minden beszerezhető – állítják sokan.
Egyszerű lenne úgy válaszolni, hogy tegyük fel ugyanezt a kérdést Dánia, Írország, Svájc vagy Görögország illetékeseinek; ezek az országok ugyancsak kisméretű acéliparral rendelkeznek, azonkívül az EU egységes piacáról mindent biztonságosan beszerezhetnének. Ráadásul a gazdagabb országok esetében még a bezárással járó szociális problémák kezelése sem jelentene különösebb gondot. Mégis van acéliparuk.
A pozitív válasznak számos oka van: a legfontosabb az, hogy mivel az acélfelhasználás és a gazdasági növekedés között olyan szoros a kapcsolat, ahogy azt az adatok mutatják, a kormányok nem hajlandók teljesen kitenni egy ország gazdaságát a nemzetközi acélpiac normális esetben elviselhető, rendkívüli helyzetben azonban esetleg igencsak megnövekvő kockázatainak. Ma nincs a világon olyan fejlett ipari ország, amely nem rendelkezik hazai acélgyártási lehetőségekkel.
Az acélipar állami támogatásának lehetőségéről a magyar kormányzat lemondott; jelenleg még a tavalyi, lényeges eredményt nem hozó piacvédelem jövője is bizonytalan. Pedig érdemes lenne ebben a tekintetben is követni a sok egyéb szempontból mintának tekintett amerikai és európai uniós gyakorlatot. A tiltott közvetlen támogatást elkerülve igen gyakran a közbeszerzési pályázatok kiírásánál gondolnak acéliparuk érdekeire. Az Egyesült Államokban a nagyobb építkezéseknél (például útépítés) előírás, hogy a pályázónak az Egyesült Államokban gyártott acélt kell felhasználni. Mind egyes uniós országok, mind Amerika azzal segítik elő az acélipar salakhegyeinek eltüntetését, hogy az útépítésre pályázóknak feltételül szabják bizonyos mennyiségű, „mesterséges kőzetnek” tekintett feldolgozott salak beépítését.
Figyelemre méltó módosítást tervez az OECD az acélipar megengedett támogatási lehetőségeit illetően is: javaslatuk szerint az állami tulajdonban lévő acélvállalatok privatizációs felkészítésének támogatása is felkerülne erre a listára. Ez azonban csak akkor válik legálissá, ha ezt a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) is elfogadja.
A magyar gazdaság acélfelhasználása az eddigi tendenciát követve még jó ideig dinamikusan, a GDP-nél nagyobb ütemben növekszik. Az uniós csatlakozás újabb lökést adhat a növekedésnek. Vállalatainkat azonban kis méretük, örökölt problémáik és a külföldi kormányzatok eltérő acélpolitikája miatt jelentős versenyhátrányok sújtják még a hazai piacon is. A hazai acélipar stabilitásának megteremtése és fenntartása az ágazat valamenynyi szereplőjének és az egész magyar gazdaságnak közös érdeke és felelőssége.
