Nem csupán a könyvvizsgálók által hitelesített pénzügyi jelentésekkel fordul elő olykor, hogy a valóságosnál szebb képet mutatnak. Számos olyan technológia is létezik, amely kevésbé megbízható, mint amilyennek többnyire gondolják. Naivitás volna persze azt elvárni, hogy az innovációk mindig tökéletesen működjenek. Ám nem is erről van szó. A bíróságok például elsődleges eszköznek tartják az ujjlenyomatokat a bűnösség megállapításában, miközben senki nem tudja, hogy azok mennyire pontosak is valójában. A komputer-hálózatoknál a tűzfalaknak elvben védelmet kellene nyújtaniuk a rossz szándékú behatolókkal szemben, ehelyett sokszor csak fokozzák a sérülékenységet, mivel a felhasználók akkora biztonságban érzik magukat, amekkorát a technológia távolról sem képes garantálni. Ott vannak továbbá a számítógépes modellek, amelyeknek jóslatai néha jócskán célt téveszthetnek. Ám vehetjük példának a magas felbontású televíziót is, amely immár 15 éve fejlesztés alatt áll, de még mindig csak egy soha el nem érkező jövő ígérete. Tisztában kell lennünk a létező technológiák korlátaival, mielőtt vakon belevágnánk olyan új generációs koncepciók kivitelezésébe, amilyen például az elektronikus személyi igazolvány. Ehhez nyújt segítséget az alábbi – kételyek sorát megfogalmazó – összeállítás.
Arcfelismerés
Számos akciófilmből ismerős lehet a jelenet: egy ember ül a képernyő előtt az elsötétített szobában, majd hirtelen figyelmeztetést kap, hogy a közeli kamera kiszúrt a tömegben egy arcot, amely a számítógépes adatbázis alapján megegyezik egy körözött személyével. A következő snittben FBI-ügynökök letartóztatják a rosszfiút.
Ám mielőtt túlságosan bízni kezdenénk az arcfelismerésben, nem árt tudni, hogy a hollywoodi képzelet jócskán előtte jár a technológiának. Bár több repülőtér és közösség használja az arcfelismerést – köztük Virginia Beach reptere és számos brit város is -, a nyilvános tesztek eddig csalódást okoztak. A Palm Beach-i nemzetközi repülőtéren végzett nyolc 8 kísérlet első felében az Identix cég szoftverével működő rendszer az esetek 53 százalékában hibázott. A bostoni Logan nemzetközi repülőtéren egy 90 napos tesztet végeztek el. Ennek során a Counter Technology tanácsadó cég azt találta, hogy az Identix és mások rendszerei túl sokszor riadóztattak, mégpedig gyakran tévesen. A problémát az okozza, hogy a kamera más megvilágításban és más szögből mutatja az arcot, mint ahogy az adatbázisban tárolt fényképek készültek. Az Identix a kamerák hibás installációját teszi felelőssé a gyenge eredményekért. A vállalat szerint helyes kalibrálás esetén a rendszer 98 százalékos pontossággal működik. A gyártók azt is hangsúlyozzák, hogy a technológiának vannak olyan használati módjai, amelyeket csak kevés szakember kritizál. „Az jól beválik, ha az emberek nem mozognak, vagy ha kisebb csoportok mennek el a kamerák előtt” – mutat rá Michael Thieme, az International Biometric Group speciális projektjeinek igazgatója, akinek cége júniusban nagyszabású vizsgálatot folytatott le a szövetségi közlekedésbiztonsági hivatal részére. Így az arcfelismerő rendszerek hatékonyak lehetnek például kaszinókban, viszont keveset érnek a nagy forgalmú repülőtereken vagy a zsúfolt utcákon. „Ilyen áramló környezetekben a technológia egyelőre olyan kevéssé működőképes, hogy fogalmunk sincs, mikor fogják széles körben alkalmazni” – mondja Thieme. Hollywood persze ettől még fantáziálhat tovább.
Heather Green
Számítógépes modellezés
Márciusban köztudomásúlag szeszélyes az időjárás. A meteorológusok árgus szemekkel lesik e hónapban az előjeleket, mivel ilyenkor szoktak előfordulni az Egyesült Államok keleti partján az életet megbénító hóviharok. Ez történt 1993-ban is, amikor „az évszázad vihara” egyméteres hóval árasztott el néhány államot. Tavaly március 6-ára azonban még ennél is nagyobb havazást jósoltak a meteorológiai számítógépek. A rettegve várt nap azonban, ahogy jött, úgy el is múlt: a városokban alig 30 centis hó maradt utána.
A tévedésért részben a számítógépes modellezés „rövidzárlatai” okolhatók. A mai szuperkomputerek nem képesek elvégezni a jobb előrejelzésekhez szükséges összes kalkulációt; vagy ha igen, csak utólag, amikor a rossz idő már ott tombol az ajtón kívül. Ezért aztán a szimulációknál okos algoritmusokat szokás használni, amelyek figyelmen kívül hagynak bizonyos részleteket. Jimy Dudhia, az amerikai atmoszféra-kutatási központ fizikusa szerint az ilyen rövidre zárások elkerülésére belátható időn belül nincs mód, mivel ha meg akarnák kétszerezni a részleteket a háromdimenziós számítógépes modellekben, ez – egyszerű matematika – nyolcszoros adatfeldolgozó kapacitást igényelne. Ráadásul a modell még így is túl durva volna ahhoz, hogy pontosan megjósolja egy tornádó kialakulását.
A biológiában, a kémiában és a fizikában használatos számítógépes modellek nagy része szintén a rövidre zárás elve alapján működik. Máskülönben hónapokba, vagy akár évekbe telhetne, mire kiadják az eredményt. A kvantumfizikai ismeretekre támaszkodó atomi léptékű szimulációk például gyakorlatilag kivitelezhetetlenek 300-nál több atom esetében. Michael L. Klein, a Pennsylvaniai Egyetem molekuláris modellezési központjának igazgatója csak 200 atomra kiterjedő szimulációkat végez, mivel egy egyszerű, a másodperc néhány billiomod része alatt lezajló vegyi reakció modellezése még szuperszámítógéppel is eltarthat egy óráig.
Bármennyire azt ígérik is a számítógépes szimulációk, hogy komplex valóságos jelenségek gyors és hiteles utánzatait adják, a szakembereknek azért tisztában kell lenniük a rövidre zárások hatásaival. Ha valaki túlságosan bízik a modellekben, könynyen úgy járhat, mint azok a meteorológusok, akik fölöslegesen keltettek pánikot múlt tavasszal.
Otis Port
HDTV
Vajon volt-e valaha is akkora fiaskó a csúcstechnológiában, mint amilyen a nagyfelbontású televízió (HDTV) története? Ha működik, a szóban forgó technológia szinte élethű digitális képet, hatcsatornás hangot és mindenféle interaktív lehetőségeket nyújt. Csakhogy az új piacot uralni akaró – vagy akár a technológiától félő – különböző érdekcsoportok képtelenek kiegyezni egymással, így csatározásuk miatt már remélni sem lehet, hogy a 2006-ra kitűzött határidőig megtörténjék a digitális váltás az Egyesült Államokban.
A helyi tévéadók szerint a HDTV-s sugárzás eszközei sokba kerülnek, a tartalom korlátozott, és a technológia nem elég jó ahhoz, hogy háztartások többségébe külön antenna, kábel vagy műholdvevő nélkül eljuthasson az adás. A hollywoodi stúdiók viszont attól tartanak, hogy a HDTV túl jó, és az eredeti digitális tartalom a kalózmásolók áldozata lesz. Végül a tévé- és dekódergyártók álláspontja szerint a piacon már most a kelleténél sokkal több a drága és rosszul tervezett másolásvédelmi szabvány. „Ha én magam nem látom át a helyzetet, akkor egy átlagember hogyan tudná?” – kérdi Chris Cudina, a Samsung Electronics digitális dekódereket gyártó részlegének marketingmenedzsere.
A fogyasztók számára, úgy tűnik, vonzó lenne a HDTV, amellyel tovább lehet majd tökéletesíteni a most DVD-lejátszóval felszerelt otthoni házimozi-rendszereket. Való igaz, a DVD nagyon jó, de a magas felbontás még jobb lesz. Kérdés, fogjuk-e tényleg látni valamikor. És vajon elfogadják-e a fogyasztók, ha a válasz „nem”? Akárhogy is, a nagy felhajtásban a 2006-os határidőből már biztosan nem lesz semmi.
Cliff Edwards
Személyazonosító-kártyák
Washingtonban azzal foglalkoznak a szövetségi illetékesek, hogy az egész országban be kellene vezetni az elektronikus személyazonosító kártyákat. Tévednek azonban, ha azt hiszik, hogy ezzel majd sikerül különválasztani a jófiúkat a rosszaktól. Az ilyen kártyák legfeljebb hamis biztonságérzetet nyújtanak. El lehet látni őket csipekkel, sőt akár ujjlenyomatokkal vagy a retina digitalizált képével is. Viszont ha az a dokumentum – legyen az a születési anyakönyvi kivonat vagy az útlevél -, amelynek alapján készülnek, hamisított, akkor az ujjlenyomat semmivel sem ér többet, mint az egyszerű fénykép.
Ennek ellenére néhány vállalatnál már létezik az a gyakorlat, hogy a dolgozóknak okos kártyákat (smart card) kell maguknál hordaniuk, amelyeken egy csip tartalmazza születési idejüket, társadalombiztosítási számukat és lakcímüket. A közlekedési minisztérium szintén azt akarja, hogy minden teherautó-vezetőnek, kikötői munkásnak, légiutas-kísérőnek és vasúti kalauznak legyen okos azonosítókártyája. Aztán az új belbiztonsági törvény értelmében az egyes államok a születési anyakönyvi kivonat alapján kiadhatnak csipes vezetői jogosítványokat, egy országosan egységes standard szerint. De senki ne dőljön be a szilíciumnak: a személyazonosság változatlanul túl könynyen hamisítható.
Lorraine Woellert
Ujjlenyomat-elemzés
Ha a vádlott ujjlenyomatai megegyeznek a bűntett helyszínén találtakkal, nyilván semmi nem mentheti meg őt a börtöntől. Elvégre nincs két ember, akinek ujjlenyomatai azonosak volnának.
Vagy mégis? Senki nem tudja igazán. Hiányzik a kellő mennyiségű statisztikai adat, amelynek alapján megállapítható volna, mekkora az esélye annak, hogy két ember ujjlenyomatai azonosak. De bármily minimális is, az ujjlenyomatok ma már nem számítanak annyira perdöntő bizonyítéknak a bíróságokon, mint korábban.
Két eset rendítette meg a hitelüket. Az egyik Skóciában történt a kilencvenes évek végén. Törvényszéki nyomozók azt állították, hogy egy rendőrtiszt hüvelykujjának lenyomatára bukkantak egy házban, ahol megöltek egy nőt. Később azonban kiderült, hogy a lenyomat nem a tiszttől származott, sőt nem is hüvelyk-, hanem mutatóujjtól. Bár mindenki elismeri, hogy tetthelyeken talált ujjlenyomatok általában kicsik, elmosódottak és nehezen azonosíthatók, a kínos skóciai eset arra a tényre világít rá, hogy az egyezést emberek állapítják meg – márpedig az emberek néha hibáznak.
Részben ezeknek az új keletű kételyeknek a hatására januárban Louis H. Pollak, a philadelphiai körzeti bíróság bírája egy ügyben olyan döntést hozott, amely az egész amerikai igazságszolgáltatási rendszerben vihart kavart. Három feltételezett drogkereskedő egyikét vádolták gyilkosságban való részvétellel. Pollak viszont úgy döntött, hogy a szövetségi nyomozóhivatal (FBI) szakértői nem állíthatják minden kétséget kizáróan, hogy a tett helyszínén talált ujjlenyomat azonos a gyanúsítottéval. A szövetségiek persze fellebbeztek, és márciusban rá is vették Pollakot a döntés visszavonására.
Mindazonáltal azóta az amerikai jogtan részévé vált, hogy azok a kritériumok, amelyek alapján két ujjlenyomatot azonosnak lehet nyilvánítani, nagyon széles határok között változnak. A meghallgatások során Pollak bírót arról tájékoztatták, hogy Olaszországban az egyezés megállapításához legalább 16 azonos jegy vagy minta – úgynevezett Galton-pont – szükséges. Franciaországban már 12 is elég. Az FBI nem alkalmaz ilyen standardot, ehelyett arra támaszkodik, hogy két vagy több ujjlenyomat-vizsgáló szakember egybehangzóan kimondja az egyezést.
A januári döntés ellen fellebbezve az FBI azt hangoztatta, hogy ujjlenyomat-azonosítási eljárása miatt még soha egyetlen gyanúsított sem került tévesen rács mögé. Igen ám, de hogyan lehetünk ebben biztosak. Elvégre a jogalkalmazó hatóságok éppen ennyire meg voltak győződve a bizonyítékok erejéről azoknak a bűnösnek talált embereknek az esetében is, akiket később, a modern DNS-vizsgálat alkalmazása nyomán fel kellett menteni.
Meglehet tehát, hogy vannak olyanok, akiket hibás ujjlenyomat-azonosítás miatt csuktak börtönbe. Ezzel a bizonytalansággal még együtt kell élnünk egy ideig.
Otis Port
Titkosítás
Úgy tudni, a DVD-filmek másolhatatlanok. Vajon akkor miért van forgalomban annyi illegális másolat? Európai hackerek felfedeztek egy lyukat abban a drága szoftverkódban, amelyet Hollywood alkalmaz a kalózok távoltartására. A szoftver egyik használója gondatlanságból elmulasztotta titkosítani a „kulcsot”, amely a DVD-lemezeket nyitja. A kulcs ma könnyen hozzáférhető az interneten, ami azt jelenti, hogy az egyszerű személyi számítógépek legtöbbje képes tökéletes digitális másolatokat előállítani a filmekről. „Ettől vannak igazán megijedve a filmgyártók” – mondja a P. J. McNealy, a GartnerG2 információstechnológiai piackutató cég kutatási igazgatója. Ha helyesen alkalmazzák, a titkosítás gyakorlatilag feltörhetetlen. Ám az emberi gyarlóság túlságosan is gyakran bajokhoz vezet, előre nem látható réseket hagyva az amúgy Cap Gemini Ernst & Young biztonságos rendszereken. John M. Jordan, a technológiai szakértője ezzel magyarázza, miként lehetséges, hogy „a hackerek néhány nap alatt átjutnak” oly sok védelmi mechanizmuson.
Robert O. Crockett
Hálózati tűzfalak
A számítógépes hálózatok tűzfalai olyanok, mint a védőgátak a folyók mentén: egyetlen repedésük katasztrófához vezethet. Hackerek naponta több ezer alkalommal próbálnak beférkőzni a Citibank, az eBay, a Pentagon és más szervezetek hálózataiba. Támadásaik 99 százalékát kivédik a tűzfalak, ám néhányan csak bejutnak.
Így ha a családi ékszereket egyedül tűzfalak védik, akkor azok bizony veszélyben vannak. Bizonyos esetekben „a tűzfalnak nincs jelentősége” – állítja Bruce Schneier, a Counterpane Internet Security cég alapítója. A behatoláshoz akár annyi is elég lehet, ha a hacker talál egy védelem nélküli hálózati eszközt, egy faxgépet vagy fénymásolót például. Ezek ugyanis gyakran össze vannak kötve a gyártó cégekkel, és ilyenkor a hackerek megtehetik, hogy a gyártó képviselőinek adják ki magukat. Úgy is célt érhetnek, ha végigjárják a kiszemelt társaság internetes kapcsolatait partnereivel, beszállítóival és fogyasztóival. A vállalatoknak ezért maguknak kell gondoskodniuk arról, hogy teljes hálózatuk golyóálló legyen. Túl sok hacker leselkedik ugyanis rájuk manapság.
Robert O. Crockett
Lopakodó repülők
Maga a gyártó, a Northrop Grumman hirdeti úgy a B-2 Spirit nevű bombázót, hogy a gép szinte láthatatlan. „Képes anélkül behatolni az ellenséges légtérbe, hogy a felfedeznék” – olvasható róla a vállalat honlapján. Ezenkívül egy küldetés végrehajtásához nincs szüksége a támogató repülőgépek csapatára. Azért nincs, mert ötvözetei és denevérszerű formája miatt radarral szinte befoghatatlan.
Ám ha így áll a helyzet, miért kísérték a Balkánon és Afganisztánban bevetett 1 milliárd dolláros B-2-eseket olyan gépek, amelyeket a radarok megzavarására szolgáló elektronikával szereltek fel? Nyilvánvaló, hogy a „lopakodó” igencsak viszonylagos jellemzés. Erre az amerikai légierő is rájött, amikor 1999-ben Jugoszlávia fölött lelőtték egyik F-117-es gépét, amely anyagaival és formájával szintén a lopakodó kategóriába tartozott.
Persze a lopakodó technológia korántsem puszta ámítás. Valóban jobban elrejti a gépeket a radarok elől. Míg egy hagyományos repülő már 200 kilométerről feltűnik a radarképernyőn, addig a lopakodók csak 34 kilométeres távolságban foghatók be. Végső soron azonban mégis észlelni lehet őket a radarokkal, akárcsak az infravörös berendezésekkel – sőt puszta szemmel és füllel is.
Az időjárás szintén problémát okozhat. A B-2-es anyagait az Edwards légitámaszponton tesztelték, ahol csak ritkán esik. Csakhogy a balkáni bevetésekkor a csúcstechnológiájú bombázók sokszor kerültek zivatarba, ennek következtében levált róluk a borító ötvözet réseit eltakaró szalag, így a gépek erősebb jeleket küldtek a radarok felé.
Az amerikai légierő ezért mindeddig csak olyan gépek kíséretében küldte bevetésre a B-2-eseket, amelyek képesek megzavarni az ellenséges radarokat, illetve rakétáikkal kilőni azokat. Igaz, a bombázók néha egyedül is repülhetnek – de csak miután már elpusztították a radarállomásokat és a légvédelmi fegyvereket. A gond csupán az, hogy az ellenség fel van készülve a lopakodókra. A szerb hadsereg ügyelt rá, hogy elszórtan használja radarjait, amivel effektív elrejtette azokat, megakadályozva, hogy az amerikai gépek valamennyit megsemmisítsék. Emiatt viszont ritkábban lehetett szólóban bevetni a B-2-eseket.
Mindez kétségeket ébreszt az amerikai légierő azon tervével szemben, hogy meglévő gépeinek nagy részét lopakodókra cserélje, köztük az F-22-es vadászgépre, amely 99 millió dolláros árával kétszer annyiba kerül, mint a hagyományos F-15-ös. A haditengerészet el is vetette azt az ötletet, hogy új F/A-18-as gépeit lopakodó technológiával rendelje, ehelyett inkább a radarzavarásos taktika mellett döntött. Ha a légierő kevésbé erőltetné a lopakodó designt, az így felszabaduló pénzből több radarzavaró gépet lehetne hadrendbe állítani. Ezek ugyan régebbi tervezésűek és kevésbé izgalmasak, de a célnak nagyon jól megfelelnek.
Stan Crock
Digitális archívumok
Lakásvásárlásnál ma többnyire papíron rögzítik az adásvételt vagy a jelzálogszerződést. A szöveg valószínűleg még pár száz év múlva is olvasható lesz. Egyre több jogi, kormányzati és vállalati dokumentum készül azonban kizárólag digitális formátumban, és ezek a szövegek messze nem olyan tartósak, mint a papíron rögzítettek. Ha az ingatlanszerződéseket teljesen digitalizálják, előfordulhat, hogy húsz évvel a vásárlás után a vevőnek nem lesz mire hivatkoznia tulajdonjogának igazolásához.
A digitális dokumentumokkal kapcsolatban több probléma is jelentkezik, és ezek némelyike meglehetősen súlyos. A számítógépes merevlemezeknél és szalagoknál fokozatosan csökken az egyest a nullától megkülönböztető mágneses töltet, úgyhogy a rajtuk tárolt adatok akár már tíz év alatt merő zagyvalékká válhatnak. Ugyanígy a kompaktlemezeket is érintik a fizikai változások, habár lassabban. Vannak CD-k, amelyek 30 és 100 év közti élettartamot ígérnek.
További gondot okozhat a leolvasó hardver. Ha az adattároló médium jó állapotban marad is, nem biztos, hogy a később gyártott modern eszközökkel olvasható is lesz. Az 1960-as amerikai népszámlálás adatait például digitális szalagok őrzik, csakhogy mára az egész Egyesült Államokban mindössze egyetlen gép maradt – a Smithsonian Institute-ban -, amelyen a szalagok futtathatók. Hasonlóképp bajok származhatnak abból, ha az adatokat olyan szoftverrel rögzítették – például az MS-DOS és a Windows előtt használatos CP/M operációs rendszerrel -, amely azóta teljesen eltűnt.
Az egyik közkeletű megoldás: bizonyos időközönként felújítani a tárolt információkat, vagyis aktuális rendszerekkel modern médiumokra rögzíteni azokat. Csakhogy az ilyen rearchiválásnál is megvan az a kockázat, hogy a másoló apparátus „csuklik” egyet, és a nulla helyére egyest ír. Az amerikai szabványügyi és technológiai intézet ezért mindenekelőtt azt tanácsolja, hogy tartsuk a digitális médiumokat 18 fokos hőmérsékleten és 40 százalékos páratartalmú helyen, így a többségük biztosan kitart legalább néhány évtizedig.
Otis Port
