miután eldőlt, hogy hazánk 2004. május elsején csatlakozik az Európai Unióhoz; ez a belépési tárgyalásokat lezáró koppenhágai csúcsértekezlet legfőbb üzenete. Minden korábbinál nagyobb esély nyílik ezzel arra, hogy megszűnjön hazánk évszázados hányattatása kelet és nyugat között, és Magyarország hajója a nyugati civilizáció partjainál kössön ki. Ezt tekinthetjük a félezer nap múlva bekövetkező belépés legfontosabb üzenetének – bármit diktáljanak is a rövid távú politikai és pénzügyi érdekek. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozással Magyarországon véglegesen gyökeret ereszt a többpárti demokrácia és a versenyelvű piacgazdaság, meghonosodhatnak azok a civil gyakorlatok és értékek, amelyek Európa gazdagabb felén az emberek mindennapjait élhetőbbé teszik.
MINDENKI NYER. Mindehhez képest a koppenhágai pénzügyi alku jelentősége csak másodlagos. A dán fővárosban tartott „gálaműsor” az egész bővítési folyamat utolsó állomásaként jelentőségéhez képest méltánytalanul reflektorfénybe állította a rövid távú pénzügyi érdekharcot, azt a hamis benyomást keltve, mintha – 10 országgal számolva – néhány százmillión állna vagy bukna a csatlakozás közép- és hosszú távon különösen előnyösnek látszó ügye. Márpedig szakértői műhelyek egybehangzó állítása szerint a bővítéssel az egységes piac versenyösztönző hatása miatt az összes részt vevő ország jól jár, legyen kívül vagy belül a jelenlegi Európai Unión.
Mindez Koppenhágából nézve még nem így tűnt. A garasoskodó, sőt időnként kicsinyes uniós tagállamok, valamint a közvéleményük előtt bizonyítani akaró tagjelölt országbeli kormányok egyaránt úgy tettek, mintha a koppenhágai egyezségen múlt volna Európa keleti kiterjesztése. Egyes tagjelöltek, de különösen a lengyel kormány számára az otthoni általános hangulat miatt viszonylag könnyen kommunikálható engedmények kicsikarása legalább olyan fontos volt, mint a költségvetési szaldót javító többletforrások megszerzése.
A felvételi tárgyalások mérlegét magyar szempontból nyilvánvalóan a csaknem ötéves csatlakozási tárgyalássorozat áttekintésével érdemes megvonni, nem pedig az utolsó nap eredménye alapján. A tíz rövidesen belépő ország közösen vallott kudarcot – ha egyáltalán annak lehet nevezni – Koppenhágában, amikor nem tudta elérni az Európai Uniónál, hogy az sokkal méltányosabb pénzügyi feltételeket kínáljon. A dán fővárosban végig egyértelmű volt, hogy a három éve Berlinben meghatározott uniós kiadási plafon áttörhetetlen; a tét valójában az volt, hogy az októberi brüsszeli csúcson „elvett” 2,5 milliárd euróból mennyit „adnak vissza” a tizenötök. A mezőgazdasági kvóták többségénél a tagságra pályázó országok irreális igényekkel léptek fel, az EU néhány esetben a valós és dokumentálható termelési szintnél magasabb kvótákat fogadott el. Nyilván alapos elemzést igényel, hogy az egyes szektorokra milyen hatással lesznek a kialkudott termelési szintek. Más területeken, legyen szó a külföldiek földvásárlásáról, a versenyjogról, vagy adózási kérdésekről, a magyar fél el tudta fogadtatni az álláspontját, amiben az is közrejátszott, hogy az EU a tárgyalások hajrájában nagyobb rugalmasságot tanúsított.
A kérdés a koppenhágai megegyezés után most már „csak” az, hogy a – különösen az ellenzéki Fidesz által – nagy hanggal mindvégig kevesellt támogatást Magyarország miként tudja majd felhasználni. A közvetlen agrárkifizetéseket leszámítva ugyanis nincs „ingyen pénz”, minden egyes euró elérése érdekében pályázatot kell benyújtani, a közösségi forrásokhoz pedig a hazai büdzséből társfinanszírozó forrást kell találni.
HARC A TERROR ELLEN. Az elmúlt napoknak van még egy tanulsága: az Európához tartozás feladat is, amihez fel kell nőni. Egy olyan értékrend elfogadása, amely felelősségvállalással, sőt olykor kockázatok vállalásával jár. Amennyiben Magyarország például részesedni akar a terrorizmus elleni nemzetközi küzdelem révén erősödő biztonságból, akkor annak megteremtésében közre is kell működnie. Milyen alapon várhatná el, hogy kizárólag mások vigyék vásárra a bőrüket? Alkalmanként megengedhető ugyan a háttérbe húzódás, de az elmúlt napokban az Afganisztánba küldendő magyar alakulat körül kialakult belpolitikai perpatvar már a szövetségeseket is homlokráncolásra késztette. Míg a mindenkori kormányzatot kötik a nemzetközi kötelezettségek, ellenzéke könnyedén szerez népszerűségpontokat a választók körében a kockázatos missziók elutasításával. Ezért viselkedett olyan „ellentmondásosan” a baloldali ellenzék a jugoszláviai NATO-bombázások idején 1999-ben, s ez motiválta a jobboldalt akkor, amikor a minap meghiúsította a tervezett őrszakasz Afganisztánba vezénylését. Magyarázat tehát van. Korántsem biztos azonban, hogy ez az út Európába vezet.
