Nemrég történt, hogy a szabaddemokrata informatikai miniszter az országgyűlés pulpitusán szónokolva megemlítette: Svédországban (bezzeg) a fizikai dolgozók 65 százalékának háztartásában található számítógép. #<#Önmagában is pikáns, ha egy liberális politikus Magyarországon azt a Svédországot említi követendő példaként, amely - mint tudjuk - az elmúlt hetven évben néhány rövid megszakítással, tehát majdnem folyamatosan a szociáldemokrata iga alatt nyögött.
Svédországban (meg Norvégiában, meg Finnországban) a számítógép-, és általa az internethasználat elterjedtsége csak részben magyarázható az ország nagy méreteivel és alacsony népsűrűségével. Elkerülhetetlen, hogy mindemellett korrelációt fedezzünk fel a rendkívül tudatos oktatás-, foglalkoztatás- és vállalkozásfejlesztési politikákkal, és a mindezek hátterét biztosító költségvetési eszközökkel.
A svédek a többi észak-európai néppel együtt a legtöbbet adózó országcsoportot alkotják. Talán nem túlzás azt állítani, hogy kulturális értelemben váltak szociáldemokratává: hidegen hagyják őket az adócsökkentési divatok és a nyugdíj-privatizációs trendek. A vikingek leszármazottai még az euró bevezetésétől is távol tartották magukat ez idáig. Északi megvilágításban az adó nem egyszerűen “teher”, hanem a közszolgáltatások ára.
VÁLTOZATLAN RÁTA. Az adócsökkentés a hetvenes évek óta a pártpolitikai rivalizálás egyik fő terepévé és jelszavává vált. A legnagyobb vehemenciával a neokonzervatív vezetők, Margaret Thatcher és Ronald Reagan hirdették a nyolcvanas években. Amit valóban csökkentettek, az a személyi jövedelemadó volt, és azon belül is különösen a magasabb jövedelemkategóriák kulcsai feleződtek meg ebben az időszakban. Ezáltal azonban nem csökkent ezekben az országokban az újraelosztás szintje; a kieső adóbevételt a közvetett adók pótolták ki.
Az újraelosztás szintjére (az állami kiadások és a GDP hányadosára) nem adható meg egységes irányszám, amelyet minden országnak egységesen követnie kellene. Ellenben megfigyelhető, hogy az újraelosztás mértéke az ország nagyságával áll fordított arányban. Ezért tud az Egyesült Államokhoz hasonlóan alacsony újraelosztási hányadot felmutatni Japán, és ezért tartozik a relatíve sokat költekező államok közé az észak-európaiak mellett például Hollandia vagy Ausztria is.
Az adócsökkentési ígéretek ma ugyanúgy a politikai rituálé tartozékai, mint a költekezési kötelezettségvállalások. Holott látható, hogy hatalomra kerülve a politikus inkább a gyakorlati kényszereknek enged. Nemcsak, hogy az átfogó adócsökkentési szándékok nem teljesíthetők (tehát egyes adók mérséklését a másik emelésével kell ellentételezni), hanem sokszor új adók bevezetését sem lehet elkerülni – azoknak sem, akik ennek ellenkezőjét hirdetik választási programjukban (lásd például George W. Busht és John Majort).
CSAK A TANKÖNYVEKBEN IGAZ. Továbbra is tartja magát a köztudatban az a feltételezés, hogy az adókulcscsökkentés nagy valószínűséggel magasabb adóbevételhez vezet. Ennek az összefüggésnek a tudományos alátámasztását az úgynevezett Laffer-görbe jelenti – a tankönyvekben. A valóságban csak speciális esetekben történik ilyesmi – lásd például a társasági adó esetét Magyarországon 1994-ben. A klasszikus példaként emlegetett reagani adócsökkentés következménye a rekordméretű költségvetési deficit kialakulása volt az Egyesült Államokban.
Az átalakuló országokban a fel-felbukkanó adóreform nem más, mint az adócsökkentés szinonimája, vagy esetleg fedőneve. Választások előtt a szükségességéről értekezünk, választások után pedig az elmaradása miatt siránkozunk. Ebből a rituális diskurzusból egyetlen elem hiányzik: a felelősségtudat. Hiszen vélekedésünk szerint nem lehet komolyan beszélni adócsökkentésről ott, ahol egyidejűleg a katonai kiadások (NATO-kötelezettségekből fakadó) növelése, a közegészségügy rendbetétele, az autópálya-építési tervek felturbózása, és nem mellékesen az államháztartási hiány erőltetett ütemű csökkentése van napirenden.
Nem tisztünk politikai pártoknak tanácsokat adni, előrejelzésekbe azonban minden további nélkül bocsátkozhatunk. Ez a jóslat úgy szól, hogy ha a szabaddemokraták nem hagynak fel a diszfunkcionális és igazságtalan lineáris jövedelemadó hirdetésével, és azt jövőbeli választási programjukban prominens helyen szerepeltetik, ez az egy tényező elegendő lesz ahhoz, hogy hosszú távra bebiztosítsa számukra a kieső helyet a magyar parlamentben. Talán nem kell mondani, hogy ezzel nemcsak ők veszítenek sokat.
