Gyermekfejjel aligha álmodott szőlőültetvényekkel az idén 50 éves Figula Mihály, hiszen Petneháza a legkevésbé sem bacchusi kultúrájáról nevezetes. Ellenben az érettségi után a kertészeti egyetem felé orientálódott, ahol a szakosodáskor különösebb meggyőződés nélkül ugyan, de a borászkodás mellett döntött. A diplomaosztó után borászati előadóként helyezkedett el a Badacsonyi Pincegazdaságnál, ám a szokásos szamárlétrát már nem kellett végigjárnia – 28 évesen előbb a cég soproni, majd győri “fióküzemének” igazgatását bízták rá.
Az 1985-ig tartó időszakban négyszáz emberért volt felelős, s mint mondja, megbízható, jó középminőséget termeltek. “Véleményem szerint ez a kategória szinte teljesen hiányzik a magyar palettáról, ami jól modellezi a társadalom szétszakítottságát. A rendszerváltás előtt egy jóval szűkebb kínálatból majdhogynem ugyanazt itta a tmk-lakatos, mint a gyárigazgató, igaz utóbbi akkor “csak” a dupláját kereste havonta, mint beosztottja” – emlékezik a magánvállalkozását viszonylag későn, 1993-ban indító Figula.
A magyar borászkodás mindazonáltal az exportigényeknek is meg tudott felelni – különösen a vörösboraink voltak kelendőek Nyugat-Európában és Amerikában. “Elgondolkodtató, hogy a túltermelés fogalmát csak hírből ismertük, noha a szőlőültetvények területe a duplája volt a mainak” – teszi hozzá a manapság már az első tízbe sorolt pincészet tulajdonosa, aki jelenleg tíz hektáron gazdálkodik a páratlan természeti adottságokkal rendelkező Balatonfüred-Csopak borvidéken. A környékhez számtalan szállal kötődő szakember nem egy hazardőr típus, amit jól jellemez az is, hogy – bár a magánpincészet szépen fejlődött – az ezredfordulóig még állást vállalt egy helyi tsz borászati üzemében. “Csak apránként tudtunk fejleszteni, nem mertem a család egzisztenciáját kockáztatni a vállalkozás miatt” – magyarázza a lassú elszakadást.
Az ezredforduló éve viszont bőségesen kárpótolta az “eredeti tőkefelhalmozás” szigorúbb időszakáért: Az Év Bortermelőjévé választott Figulát szárnyára vette a média, bár szerinte ez az elismerés inkább a művészi életműdíjakkal rokonítható, ahol nemcsak a mesterségbéli tudást, hanem a kreativitást is jutalmazzák. Nem titkolja természetesen, hogy a forgalom is meglódult, amit a minőségen kívül egy speciális magyar sajátossággal is magyaráz: nálunk ugyanis – többek között az európai etalonnak számító francia gyakorlattól is eltérően – a márkát és az ehhez tartozó árkategóriát nem termőterülethez, hanem pincészethez kötik. Ez mindenképpen kedvező annak a magyar borászkodáson belül kialakult kis közösségnek, amely minőségben messze a hazai borkultúra átlaga felett teljesít. Igaz, ennek a maximum 20 pincészetnek a termékei csak a tehetősebb rétegek számára elérhetők – nem véletlen, ha ezek után a közvélekedés úgy kezeli a prémiummárkákat, mint a többi presztízsnövelő státusszimbólumot.
A balatonfüredi szőlész-borász családba benősült Figulát mindez arra sarkallja, hogy a helyi sajátosságokból adódóan elsősorban száraz fehérboraival mérkőzzön meg a fizetőképes piac kegyeiért. Megrögzött kísérletező: az első új zamatok, illatok 1991-ben kerültek ki a keze alól – a nagyszülők présházában készült olaszrizlingből például mára már csak szűk harminc palack maradt, úgyhogy ezekre a tízezer forintos ritkaságokra elsősorban a gyűjtők a vevők. Az úgynevezett évjáratos borok egyébként üzletben nem is kaphatók, ha valaki ilyenre vágyik, be kell jelentkeznie a pincészet borházába. Ez a projekt az első nagy ugrás volt az induláskor mindössze egymillió forint értékű eszközállománnyal és termőterülettel rendelkező vállalkozás életében: az 1995-től üzemelő, modern gépekkel felszerelt présházzal egyetemben mintegy 6 millió forintba került. Márpedig a fehérborok előállítása – ezt kevesen tudják – technikailag jóval igényesebb folyamat, mint a többéves érleléssel “készülő” vörösboroké.
FIGULA MIHÁLY 50 éves, a Kertészeti Egyetem elvégzése után a Badacsonyi Pincegazdaságnál helyezkedett el, ahol egészen az igazgatóságig vitte. Ezután a Balatonfüred-Csopaki Termelőszövetkezet borászati ágazatát vezette 2000-ig – közben 1993-tól elkezdte építgetni saját vállalkozását, amely mára évi 100-120 ezer palackos termelésével az ország egyik legrangosabb pincegazdaságává nőtte ki magát. Az ezredforduló évében tevékenységét Az Év Bortermelője cím odaítélésével honorálta a szakma.
Kedvenc időtöltése a munkája, továbbá a baráti körben folytatott, borozgatással egybekötött beszélgetések. Nős, feleségével még az egyetemen ismerkedtek meg. Egyik fiuk a családi gazdaságot erősíti, míg a másik a bölcsész pályát választotta. A szintén borász feleség a semillon típusú fehérborokat kedveli, míg a családfő a jó évjáratú olaszrizlinget részesíti előnyben.
A cégtulajdonos családjával, egy alkalmazottal, és mintegy 20 milliós eszközállománnyal borászkodik a ma már 100 millió forint feletti értéket képviselő vállalkozásában. Véleménye szerint azonban ez az érték csalóka, hiszen jobbára a balatonfelvidéki magas ingatlanáraknak köszönhető.
“Folyamatosan, de megfontoltan bővítjük a kapacitásainkat, és a személyes szükségletek kielégítésén túl mindent visszaforgatunk a vállalkozásba. Évek óta nyaralni sem voltunk, mert egyszerűen nincs rá időnk” – vall üzleti prioritásairól a borász. Felesége magán borászati laboratóriumot is működtet, a környékbeli gazdák nagy örömére – itt ugyanis helyben mindazt a vizsgálatot el tudják végezni, amiért egyébként fel kellene utazniuk a fővárosban lévő Országos Borminősítő Intézetbe. A családi vállalkozás harmadik tagja Misi fiuk, aki annyira beleszeretett a szakmába, hogy már maga is készít borokat. “A bor vásárlása bizalom kérdése – tartja a családfő -, s ezt a bizalmat azzal kívánjuk elnyerni, hogy a szőlő termelésétől a borok értékesítéséig a tevékenység egészét mi magunk végezzük. Ennélfogva van egy határ, amelyen túl, a minőség megtartása érdekében, nem szabad bővíteni a kapacitásainkat. Ez azt jelenti, hogy az elkövetkező tíz évben legfeljebb 20-30 százalékkal növelhetjük mai évi 100-120 ezer palackos kibocsátásunkat.”
A minőség és a bizalom kérdése központi szerepet tölt be a cég marketingstratégiájában is. Ez a tevékenység egyébként a Figula-család energiáinak majd 40 százalékát köti le. Ide tartoznak például azok a terepfelmérések is, ahol a szervírozás körülményeit ellenőrzik: ha a vendéglátóhely nem felel meg a követelményeknek, a pincészet leállítja a további szállításokat. Emellett a családfő szívesen vesz részt az ismét divatos, rangos éttermek által szervezett borvacsorákon, ahol értő környezetben, nívós menüsor kíséretében mutatkozhatnak be a borai. “A borászok tulajdonképpen hálásak lehetnek a hazai csúcsgasztronómia képviselőinek – vélekedik -, hiszen Az Év Bortermelője választást is ők kényszerítették ki. A díjátadás ma már olyan rangos esemény, ahová a politikusok is meghívóért kuncsorognak.” Ezek a megmérettetések a borászati marketing részei, amihez csak a hazai és külföldi borversenyek mérhetők. Az utóbbiakon való részvételt azért még ma is meggondolják, hiszen egy-egy bor nevezési díja 50 és 200 ezer forint között mozog. Másrészt fehérborral – legalábbis Figula Mihály szerint – szinte lehetetlen aranyérmet nyerni. A pincészet ezüstjei ennélfogva felértékelődnek – a bordeaux-i és brüsszeli zsűri mindazonáltal nem kedveli a hungarikumokat. “Egészen Sanghajig vagy Montrealig kellett menni, hogy egy szürkebaráttal vagy sauvignonnal nyerjünk” – teszi hozzá némi éllel. Az ilyen elismerésekkel vetekszik például, hogy az idén júliusban, amikor a belga királyi pár Budapestre látogatott, a Parlament Vadásztermében rendezett díszvacsorán a pincészetükből származó borokat kortyolgattak. A külföldi borszakértők egyébként szervezett turistautak keretében látogathatnak el a pincészet borházába, ahol családias hangulatban, sajtok és pogácsa kíséretében ízlelgethetik a hegy levét. Az ő hírvivő szerepük a világban talán az egyik legfontosabb marketingtényező – meglehet, nem véletlen, hogy a cég legújabb kreációját éppen Zenitre keresztelték.
