Az átvilágítási

és ügynökügyek kapcsán sok megfontolandó érv elhangzott már#<# - az erkölcs, az alkotmányjog és a személyiségvédelem szempontjából. De az ország valós biztonsági kockázatainak felmérése, NATO-kötelezettségeinek teljesítése elsikkad. E nélkül pedig nem teljes a kép. Magyarország soha nem volt olyan kedvező biztonsági helyzetben, mint például a stabil és baráti államok közé beékelt Csehország. Éppen ellenkezőleg. Már a nyolcvanas évek végén (tehát még bőven a Varsói Szerződés időszakában) voltak jelei annak, hogy a Balkánon valami készül, Jugoszlávia széteshet. Bizton lehetett azzal is kalkulálni, hogy Romániában megbukik a Ceaucescu-diktatúra – de hogy milyen körülmények között, azt csak szakképzett tenyérjósok láthatták előre. Az évtizedfordulóra pedig világossá vált, hogy a Szovjetunió sem marad egyben, s magyar szempontból kulcsfontosságú volt, hogy mi lesz Ukrajna jövője. Mindez azt jelentette, hogy a magyar országhatár keleti-dél-keleti-déli leghosszabb szakaszán több válsággóc keletkezett, amelyek egyenként is jelentős kockázati tényezőt képviseltek. A (nép)hadsereg nem volt olyan állapotban, a földrajzi viszonyok pedig eleve lehetetlenné tették, hogy hazánk fegyverrel védje meg magát. A kimúlófélben lévő Varsói Szerződésre valójában senki nem akart támaszkodni – bár valószínű, hogy még ha akarták is volna, arra már nem, a NATO-ra pedig még nem lehetett számítani. A rendszerváltás forgatagában pedig amúgy is megélénkült a külföldi titkosszolgálatok érdeklődése Magyarország iránt (nem is kizárólag a katonai, sokkal inkább a politikai és üzleti pozíciók megszerzése érdekében). Az országban olyan békésen grasszáltak a külföldi ügynökök, mint kisasszonyok a délutáni korzón. Annak hátterében tehát, hogy a rendszerváltás után Magyarországon elmaradt a titkosszolgálatok nagytakarítása – állítólag – nem pusztán a Kádár-rezsim felelősségének „eltaknyolása” húzódott meg, hanem az is, hogy a rendszerváltó politikai elitnek súlyos biztonsági kihívásokkal kellett szembenéznie. Ez pedig minden bizonnyal kemény érveket adott minazok kezébe, akik a titkosszolgálatok folyamatossága mellett érveltek. Hogy mindez ürügy volt-e csupán, avagy valódi érdek, azt csak is a levéltári anyagokhoz hozzáférő történészek deríthetik majd ki – sine ira et studio.