Augusztus utolsó hetében, majd szeptember első napjaiban különös jelzések bukkantak fel, amelyek a világpolitika egyik alapkérdését érintették. Azt, hogy végül milyen szerepet játszik majd az egyetlen megmaradt globális hatalom, az Egyesült Államok a földkerekség sorsának formálásában. Élni tud-e azzal a különleges erőpozícióval, amellyel a történelem forgandósága felruházta, vagy netán arra lesz hajlamos, hogy visszaéljen vele?
ARROGANCIA. Ami az aktuálpolitika felett lebegő, az emberiség egészét érintő legnagyobb sorskérdést illeti, az Egyesült Államok mai – modern történelmében legkonzervatívabb – kormánya továbbra is rosszul vizsgázik. Hétfőn megkezdődött Johannesburg városában annak a hatalmas nemzetközi értekezletnek a záró szakasza, amely a fenntartható fejlődés és ezzel párhuzamosan a környezetet fenyegető globális veszélyek (például a felmelegedés okozta klímaváltozás) problémáival foglalkozott. Bush otthon maradt, és Colin Powell külügyminiszter is csak az utolsó napon bukkant fel a konferencián. Ennek nyomán először hangzott el olyan vélemény, hogy a Bush-adminisztráció nem képes felmérni Amerika globális vezető szerepének igazi dimenzióit. A Deutsche Bank vezető közgazdásza, Norbert Walter a New York Timesban azt írja, hogy “ha egy ilyen ország érdektelen vagy időnként ellenséges szemlélőként vesz részt egy környezeti vitában, az tűrhetetlen arroganciának tűnik. A Bush-kormányzat nyilvánvalóan nem hajlandó szerepet vállalni a környezet vészes romlása elleni küzdelemben, sőt időnként fékezi azt. Ezzel éppen annak az amerikai vezető szerepnek az alapjait rombolja, amelyről ma Washingtonban úgy gondolják, hogy örökké fog tartani”.
Egy Amerika jövőbeni politikai súlyát és morális tekintélyét meghatározó másik vita viszont mintha fordulópont felé közeledne. Van belső logikája annak, hogy ez a lehetőség éppen most, egy héttel szeptember 11-e, a New York és Washington elleni terrortámadás első évfordulója előtt tárult fel. Akkor a támadás az amerikaiak legjobb tulajdonságait hozta felszínre – sőt ugyanezt tette Bush elnökkel is. Talán ennek is köszönhető, hogy az évforduló küszöbén az amerikai szisztéma vitathatatlan belső demokratizmusának ereje utat tör és megkérdőjelezi a Fehér Ház hivatalos politikáját.
Augusztus utolsó hétfőjén Cheney alelnök minden eddiginél élesebben fejtette ki a háborús párt stratégiai téziseit. Eszerint Irak ellen a terrorizmus elleni harc jegyében akár nemzetközi (ENSZ) jóváhagyás nélkül is háborút kell indítani. Engedmény – így a fegyverzet-ellenőrző bizottság beengedése Irakba – nem értékelendő. Irak úgymond “akkora veszélyt jelent, mint hajdan a Pearl Harbour elleni támadást megszervező Japán”.
NYÍLNAK A FÉKEZŐERNYŐK. Ez volt az a pillanat, amikor a republikánus centrum is megérezte: a Fehér Ház (helytelenül) politikai jövőjét tette fel a Szaddam-diktatúra elpusztítására, és ma már részengedményeket is csak nagy tekintélyveszteséggel tehet. Látványos és páratlan jele ennek, hogy a Bush-családon belül generációs nézetkülönbség bontakozott ki. Az idősebbik Bush a nyolcvanas évek végén jelentős külpolitikai tapasztalatot vitt magával a Fehér Házba. (Állandó ENSZ-képviselő, a pekingi diplomácia misszióvezetője, a CIA igazgatója volt.) Legfontosabb emberei, mint a nemzetbiztonsági főtanácsadó Scowcroft tábornok és Howard Baker külügyminiszter, valamint a Sivatagi Vihar hadműveletet vezető Schwarzkopf tábornok demonstratívan felléptek a “magányos amerikai háború” terve ellen, s a mai elnöktől eltérően ENSZ-hozzájárulás megszerzését követelik.
Ugyanezekben a napokban finom belpolitikai elmozdulás történt. Egy fellebbviteli bíróság törvénytelennek ítélte, hogy a “gyanús” bevándorlók meghallgatásait újabban zárt ajtók mögött tartják; a döntés szerint vissza kell állítani a sajtónyilvánosságot.
Lehetséges, hogy mindez egy amerikai diplomáciai “klímaváltozás” első jelenségcsoportja? Reménykeltő epizódok egy különösen veszélyes helyzetben és egy tragédia évfordulójának küszöbén?
Lehet. Ezt nevezik a diplomácia zsargonjában “a légkör” tisztulásának. A levegőnk tisztulására még várni kell.
