Részvényopciók évtizede – akár így is minősíthetők a kilencvenes évek, amikor a vállalatok mind szélesebb köre alkalmazta ezt az eszközt.#<# Mindezért manapság előszeretettel hibáztatják a technológiai papírok buborékjellegű szárnyalását, s azokat a megtévesztő könyvelési praktikákat, amelyeket az Enron, valamint a hozzá hasonlóan lebukott társaságok vettek igénybe. Csakhogy a politikusok - és sokan mások - a részvényopciók rendszerét bírálva átestek a ló túlsó oldalára. Pedig értékes eszközről van szó, amely arra sarkallja a vezetést, hogy minél hatékonyabban dolgozzon a cége érdekében.
Az opció kizárólag akkor jelent pluszt a menedzsment javadalmazásában, ha a vállalat részvényeinek árfolyama időközben meghaladja a megállapodáskor regisztrált szintet. Ez ösztönzőleg hat a társaság vezetőire, hogy dolgozzanak keményen és növeljék a profitot, illetve tornásszák mind följebb az árfolyamot – így téve értékesebbé saját részvényopciójukat. A nagyobb jövedelmezőség mellesleg rendszerint az alkalmazottaknak, a részvényeseknek és a céghez szorosan kötődő egyéb embereknek is a hasznára van. A részvényopció egyúttal a büntetésnek is remek eszköze: amennyiben a vállalat rosszul teljesít, a menedzserek opciója nem sokat ér, és valószínűleg sosem érvényesítik azt.
NEM TILTANI, REFORMÁLNI! Félreértés ne essék, egyes igazgatói testületek rászolgáltak a súlyos bírálatra, mivel túl sok részvényt juttattak a cég vezetőinek, amelyeket azok túlságosan is könnyen pénzzé tehettek. Ám az, hogy néhány vállalat rosszul élt az opció eszközével, még nem ok annak betiltására, hiába javasolja ezt számos jó nevű pénzügyi vezető. Ellenkezőleg, mindössze néhány reformintézkedésre van szükség ahhoz, hogy a részvényesek és más érintettek jobban átlássák a cég opciós gyakorlatát, illetve ahhoz, hogy még inkább a tényleges érdemek szerint jutalmazzák a kiemelkedő teljesítményt.
A részvényopció egyszerre javadalmazás a vállalatvezetőnek és potenciális kiadás a részvényeseknek, érvényesítésével ugyanis “hígulnak” a részvénytulajdonosok jogai. A vállalatvezetők többsége elutasítja azt a követelést, hogy a frissen kibocsátott részvényopciókat a kiadások között szerepeltesse. Annak ellenére is tiltakoznak, hogy ezzel a módszerrel nemcsak az opciók érvényesítésekor, hanem már jóval korábban, azok lekötésekor csökkenthetnék a cég profitját – ezáltal az adóterheit. Aggasztó, hogy a jelek szerint a legtöbb vállalat szívesebben szerepeltet nagyobb profitot a könyvelésében, mintsem csökkenteni igyekezne az adóját.
Egyszerűen megoldható, hogy a menedzsment csak kiemelkedő teljesítményért részesüljön jutalomban: az opciók kibocsátását attól kell függővé tenni, hogy a szóban forgó cég papírjai miként szerepelnek a piacon az iparág többi szereplőjének részvényeihez képest. Azaz: ahelyett, hogy az érvényesítési ár egyszerűen megegyezne a kibocsátáskori részvényárral, egy opciónak csak akkor lehetne érvényt szerezni, ha a vállalat részvényeinek árfolyama és az iparági árfolyamátlag közötti arány nem rosszabb, mint a kibocsátáskor volt.
A KONKURENCIA A MÉRCE. Amennyiben ezt a megközelítést alkalmaznák, mindazon cégeknél, amelyek részvényei gyengébben szerepeltek, mint a vetélytársaké általában, az opciók értéküket vesztenék. Ugyanezen az alapon viszont akkor is értékesek lennének, ha a vállalat papírjai ugyan lejtőre kerülnek, de látványosan jobban tartják magukat, mint a vetélytársak részvényei.
Egy ilyen rendszer már komoly büntetés lenne azoknak a menedzsereknek, akiknek a cége lefelé szánkázik a tőzsdén, de nem elegendő azoknak, akik saját ténykedésükkel idézték elő az árfolyamesést. Régóta meggyőződésem, hogy az igazgatóságok túlságosan elnézőek a rosszul teljesítő vezérigazgatókkal szemben. Ahogyan az edzők többnyire lapátra kerülnek, ha elmaradnak az eredmények, a mainál sokkal több olyan vezérigazgatónak kellene kiadni az útját, aki mélyen a vetélytársak alatt teljesít.
Az opció kizárólag akkor értékes része az üzleti életnek, ha a kiemelkedően jó teljesítményt jutalmazza, a vezetői balfogásokat pedig megbünteti. A könyvelés költség rovatában pedig a kibocsátásakor kell azt feltüntetni, nem a lehívásakor, hogy a részvényesek azonnal észrevegyék, ha a vállalat túl nagylelkű a menedzsmenttel szemben ahhoz képest, hogy az miként teljesít.
