Miután miniszterem bejelentette, hogy a Széchenyi professzori ösztöndíjasok is meg kapják az őszre beharangozott fizetésemelést, én is elkezdtem gondolkodni azon, hogy vajon mire fogom költeni azt a rengeteg pénzt.#<# Ez nem irónia; tényleg nagy összegekről van szó az egyének szempontjából is, összesítve pedig mindenképpen.
Valószínűleg nemcsak én gondolkodom ezen a kérdésen. A svéd bútoráruház már bővít, és a hírek hallatán nyilván megtoldotta az új rendeléseket. Az autópályák mentén talán lefoglalták már a telkeket az új elektromossági hipermarketnek. A különféle plázák és centerek menedzserei pedig okkal dörzsölik a markukat a nagy karácsonyi akciók tervezése közben. Ha tekintetbe vesszük, hogy a bérek és fizetések már eddig is a GDP-növekedést meghaladó ütemben nőttek az elmúlt egy-másfél évben, úgy látható: minden készen áll ahhoz, hogy a rendszerváltás óta látott legboldogabb, de legalább is ajándékokban leggazdagabb karácsonyt ünnepeljük decemberben.
Természetesen gépkocsi is szóba jöhet, de valószínűleg csak a jövő tavasszal, és csak abban az esetben, ha az addig keletkező többletből mindent félreteszek. Hogy mindezzel esetleg veszélyeztetem az idei és a jövő évi fizetési mérleget, arra csak ritkán gondolok. Ha nem izgatja a fizetési mérleg azokat, akik már évek óta valamilyen baden-württembergi vagy svéd autóval járnak, akik eddig is házimozit néztek otthon, és házukba olasz fürdőszobát szereltettek, akkor miért pont én zavartassam magam attól, hogy az egyik deficit maga után vonhatja a másikat (ti. a költségvetésé a külkereskedelemét).
Ha az új többletből kizárólag kenyeret és szalámit, esetleg könyvet vagy autóbuszt (tehát különféle hungarikumokat) vásárolnék, úgy egy szimpla keynesiánus élénkítő csomagról beszélnénk, amely kockázatok és mellékhatások nélkül segít a kihasználatlan kapacitások aktiválásában. Félretehetjük azt az esztétikai kifogást, hogy egy ilyen esetben hogy nézne ki a karácsonyfa. Közgazdasági szempontból a gond az, hogy ezekből a cikkekből egy határon túl már nem tudom bővíteni a fogyasztásomat. A szóba jöhető hazai termékek köre is sajnálatosan szűk: már a kutyaeledelnél is kizárólag külföldi márkák jöhetnek szóba.
Egészen biztos azonban, hogy nemcsak az importszippantó kiskereskedelmi kombinátok indulnak be a megemelt jövedelmű közalkalmazottak elcsábítására, hanem a pénzügyi szféra is: betéteket gyűjtő lakossági bankok, termékeikkel házaló élet- és nyugdíjbiztosítók, valamint a (most már tuti) konjunktúra előtt álló befektetési alapok. Sajnos okunk van feltételezni, hogy a versenyben az utóbbiak esélyei a gyengébbek. Azok többsége, akik most fizetésemelésben részesülnek, ez idáig nem tartozott a jelentősebb megtakarítók közé, egészen egyszerűen azért, mert a havi fizetést elvitték a megélhetési költségek, és nem volt mit megtakarítani.
Az államnak – ha azt akarja, hogy a kiáramló bértöbblet minél nagyobb része legyen megtakarítva, és így az importcsatornáktól távol tartva, – aktívan segítenie kell, hogy alkalmazottai az ősztől ne csak a kereskedelmi, hanem a pénzügyi intézmények irányába is tájékozódjanak. Ennek érdekében természetesen költségeket is kell vállalnia, sőt adott esetben hosszú távú kötelezettségekről is lehet szó. Ilyen költség például az, hogy fenntartjuk az életbiztosítások adókedvezményét annak ellenére, hogy az illetékesek értelemszerűen a jövő évi deficitcsökkentés forrásait keresik gőzerővel. Mivel pedig a koalíció a kedvezményes lakáshitelhez jutás kiterjesztését is ígérte, itt lenne az alkalom arra, hogy külön programot hirdessen a pedagógusok és az egészségügyi dolgozók lakásviszonyainak javítására. Ez hosszabb távon kétségkívül költségekkel járna, a kritikus rövid távon azonban segítene a megtakarított jövedelemrész arányának növelésében.
A fontos az lenne tehát, hogy a kiáramló jövedelemtöbblet ésszerű orientálásán gondolkodjunk, ne pedig azon, hogy miképpen lehetne mégis csak visszatáncolni a politikai kötelezettségektől. Bibó István nyomán gyakran halljuk, hogy demokratának lenni annyit tesz: nem félni. Tudniillik nem félni attól, hogy mindenkinek van szavazati joga, s a fontos közéleti kérdésekben a nép dönt. Nos, polgárnak lenni is annyit tesz: nem félni. Mégpedig nem félni attól, hogy az embereknek jövedelme van, és ők maguk döntenek arról, hogy mennyit fordítanak belőle fogyasztásra vagy felhalmozásra. Jobb, ha az állam csak orientálja a jövedelmek elköltését, és nem maga akar dönteni a rendelkezésre álló összes forrásról.
