miután az országgyűlés bizottságai a rendszerváltás előtti állambiztonsági tevékenységek vizsgálatával vannak elfoglalva.#<# Már most jól látszik: kedvezően egyik oldal sem jön ki ebből az ügyből. Kormányon lévőknek és ellenzékieknek egyaránt szembe kell nézniük azzal, amit egyelőre csak meg nem erősített kiszivárogtatásokból tudunk: mindkét oldalon vannak még olyan személyek, akik együttműködtek a Kádár-rendszer titkosszolgálatának valamelyik részlegével. Tizenkét évig a politikai elit – az SZDSZ kivételével – lényegében teljesen egyetértett abban, hogy az ellenzékieket ellenőrző III/III-as csoportfőnökségen kívül más titkosszolgálati múlttal nem is kell terhelni a választópolgárokat. Az egyetértés indoka a nemzetbiztonsági érdekek rendszereken átívelő – kétségkívül létező – folyamatossága volt, a hallgatási fogadalom mögött vélhetően azonban az is meghúzódott, hogy a rendszerváltó politikai elit tudta-sejtette: közöttük is voltak (vannak) érintettek. Ráadásul az sem zárható ki, hogy voltak, akiket ilyen ismeretek birtokában meg is zsaroltak. A személyiségi jogok, még inkább az államtitkok védelme, a nemzetbiztonsági érdekek figyelembevétele egy magára valamit is adó jogállamban legalább annyira fontos, mint a közszereplők élettörténetének kimerítő feltárása. Mindezek a szempontok persze könnyen elsikkadnak a napi politikai érdekeknek alárendelt bizottságok munkája során, s félő, hogy így féligazságok posványába süllyed a történelmi tények feltárásának jogos igénye. A legnagyobb veszély azonban mégiscsak az, hogy a politikai elit egészébe vetett közbizalom inog meg. Ebből a helyzetből pedig a demokrácia alapértékeit tagadó szélsőséges politikai csoportosulások kerülhetnek ki győztesen. Kérdés, elég érett-e a magyar demokrácia ahhoz, hogy épen élje túl az amúgy sem népszerű politikai elit átmeneti lejáratódásának kataklizmáját.
