Kétséges, hogy Baranyay László, a Magyar Fejlesztési Bank volt elnök-vezérigazgatója hozzájut-e 100 millió forintot meghaladó – a sajtóban 150-200 milliósként emlegetett – végkielégítéséhez. Eredetileg az új igazgatóság már múlt pénteken meg akarta szüntetni rendkívüli felmondással Baranyay munkaviszonyát, s nem engedélyezte volna részére a végkielégítés kifizetését, ám a grémium végül úgy döntött, a korrektség jegyében előbb meghallgatja az ex-menedzsert, s csak azután határoz. Erre leghamarabb a jövő héten kerülhet sor. A Figyelő információi szerint nemcsak Baranyay végkielégítése maradt függőben, hanem a pénzintézet többi távozó vezetőjéé is, akiknek összesen 800 millió forint járna.
A kormányváltásra tekintettel végrehajtott vezetőcserék és végkielégítések más állami vállalatoknál – így a Magyar Postánál, vagy az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt.-nél – egyelőre többnyire botránytól mentesen zajlottak le. Pedig a vezérkar más állami vállalatnál sem keresett lényegesen kevesebbet, mint az MFB volt menedzsmentje. Hírek szerint Baranyay fizetése havi 2,7 millió forint volt, s végkielégítésként 16 havi átlagkereset illetné meg. Erre az öszszegre jön rá a 150 százalékos prémium, valamint további 8 millió forint üzleti titkok megőrzése címén.
MEGKERÜLIK A SZABÁLYT. Jogi szakértők szerint a volt MFB-vezető szokásos menedzserszerződést kötött, ami annyiban mégis kirívó, hogy a törvény szerint határozott idejű szerződés esetén végkielégítésként maximum 12 havi átlagkereset adható. E szabály áthágása azonban nem ritkaság, s csak azért nem derül rá fény, mert a megállapodások titkosak, hét lakat alatt őrzik. A munkáltatók ráadásul kibújhatnak e törvényi korlát alól úgy, hogy a juttatást nem végkielégítésként nevesítik, hanem egyösszegű térítésként.
A menedzserszerződések tartalma egyébként kínos és titkosított témakör, akkor lehet csak hallani felőle, ha maguk az érintettek beszélnek róla. Az egyik német multinacionális vállalat magyarországi kereskedelmi igazgatója név nélkül mondta el, hogy ő például három évi keresetét kapja kézhez (havi bruttó 900 ezer forint a fizetése), ha munkáltatója felmond neki. Ennek fejében vállalta, hogy távozását követően 3 évig nem helyezkedik el a versenytársaknál, s a birtokába jutott információkat más módon sem szivárogtatja ki. Az úgynevezett “konkurencia tilalom és titoktartási kötelezettség” ellenértéke mindig alku, tárgyalási pozíció függvénye. Nincs bevett gyakorlat, pár hónapi munkabértől több évi jövedelemig terjedhet.
“Idehaza legfeljebb 3 évi kereset lehet ez a tétel” – mondja Balassa Tamás, a Bihary Balassa és Partner Ügyvédi Iroda tagja. A távozáskor járó pénz jelentős részét egyébként nem is a szűken vett végkielégítés teszi ki, hanem azok az egyéb kedvezmények és juttatások, amelyeket jó előre a menedzserszerződésben rögzítenek. Balassa szerint ilyen pluszpénz lehet az az összeg, amelyet a cég a munkavállaló alkalmazásának ideje alatt valamely nyugdíjpénztárnak befizet. Ha a kedvezményezett munkaviszonya rendes felmondással, közös megegyezéssel szűnik meg, akkor ezt a nyugdíjpénztári befizetést, mintegy bónuszként, megkapja. A vezetők kinevezésükkor gyakran kapnak opciós jogot is, s üzletrészt vásárolhatnak, amelynek értéke sok tíz (száz) millióra rúghat. Ha távoznak a cégtől, az irányításra is feljogosító vagyonrészeket visszavásárolják tőlük, ezek értéke pedig ugyancsak feltornázhatja a lelépési díjat.
KIHARCOLT PÉNZEK. “A menedzserszerződések sokkal inkább személyre szabottak, mint az alkalmazott munkavállalók szerződései. A juttatások alapvetően függnek a cég helyzetétől, típusától, a konkrét feladattól, valamint a vezetésre kiszemelt munkavállaló személyes kívánságaitól, kvalitásaitól és tárgyalási pozíciójának erősségétől” – hangsúlyozza Nacsa Beáta, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar munkajogi és szociális jogi tanszékének adjunktusa, gyakorló ügyvéd. Így vannak olyan vezetők, akik – esetleg mások számára nem egyértelmű okok miatt – képesek sok tízmilliós, esetleg sok százmilliós végkielégítést kialkudni a tulajdonostól, vagy a tulajdonosi jogokat gyakorlóktól.
Bereczky Katalin, a H. Neumann Vezetési Tanácsadó ügyvezető igazgatójának tapasztalatai szerint nincs két egyforma menedzserszerződés. Mindenki annyit ér, amennyit kiharcol magának, ebből következően őrületes különbségek vannak. Manapság egyébként az üzleti szférában a 6-12 hónapos végkielégítés a szokásos, az első számú vezetők azonban nem igen írnak alá egyéves végkielégítésnél kedvezőtlenebb feltételeket, ami utóbb még növekedhet is azáltal, hogy a munkáltató – jobb a békesség alapon – a szerződésen felül is fizet.
A határozatlan idejű munkaviszonynál úgyszólván semmilyen jogszabályi korlát nincs. A Munka Törvénykönyve nem maximálja a végkielégítés mértékét, csupán a minimumot határozza meg, így a szerződés alapján járó végkielégítés a törvényben előírtnak akár a sokszorosa is lehet. “Az ilyen megállapodás törvényes. Ugyanakkor az állami tulajdonban álló cégek esetén etikailag megkérdőjelezhető, ha horribilis összegeket fizetnek ki, végső soron a köz pénzéből, a távozó vezetőknek. A törvény tehát nem, egyedül az ész-szerűség és az erkölcs parancsa vet gátat annak, hogy állami tulajdonú cég százmilliókat osztogasson a vezetők lelépésekor” – hangsúlyozza Nacsa Beáta.
EGYENLŐ ELBÁNÁS. Az államigazgatásban nincs példa több százmillió forintos kifizetésekre, az utóbbi két ciklus adatait tekintve átlagosan személyenként 8,5 millió forintra rúgott az elit lecserélése. A Kormányzati Ellenőrzési Iroda (KEI) Orbán Viktor megbízásából 1998-ban vizsgálta, hogy az indokoltnál nem mentett-e föl több köztisztviselőt a távozó Horn-kabinet, de nem állapított meg törvénytelenséget. A négy évvel ezelőtti és a mostani kormányváltás is 1-1 milliárd forintjába került az államkasszának. Fura módon a legkisebb öszszeget a miniszterelnök és a miniszterek kapják, törvény szerint nem is jogosultak végkielégítésre, csupán hat havi illetményükre. A közigazgatási és helyettes államtitkárok már lényegesen jobban járnak, a törvény magas “bánatpénzt” tesz számukra lehetővé (lásd külön).
A végkielégítés intézményét azonban mégsem szabad megkérdőjelezni. Szakmapolitikailag indokolt, ha a törvény megbecsüli a közigazgatást élethivatásszerűen művelő, magasan képzett tisztségviselőket, s megfelelő végkielégítéssel kárpótolja azokat, akik rajtuk kívülálló okból kényszerülnek a pályát elhagyni. Az már más megítélés alá esik – elsősorban etikai szempontból -, ha valakit a politika emel vezető pozícióba, s a váltáskor hasonló elbánásban részesül, mint a karrier-köztisztviselők. A megoldás nem a végkielégítési szabályok módosítása, hanem az, hogy a törvény ne tegye lehetővé a szakmai követelményeknek nem megfelelő, politikai szempontokból kiválasztott személyek köztisztviselői kinevezését. Ehhez az első lépést mindig a hatalmon lévő kormánynak kell megtennie, ami nyilvánvalóan nem könnyű. Hiszen a saját kezét kötné meg.
