A nyolcvanas évek agonizáló szovjet gazdaságában krónikussá váló hiányt a vezetés a külső források maximális bevonásával próbálta enyhíteni.#<# Ebbéli törekvése egybeesett a szövetségesek, köztük Magyarország vállalatainak a puha piac és az államilag szavatolt fizetések iránti érdekeltségével. A totalitarizmus szétbomlását is érzékeltette az a tény, hogy 1987 és 1990 között a magyar gazdaságpolitika minden törekvése ellenére hatalmas többlet jött létre a szovjet viszonylatú forgalomban. Az 1989 eleji komplex alkudozások részeként a transzferábilis rubel elszámolási valutát a hivatalos árfolyam felénél többre, de a piaci árfolyamnak közel a duplájára értékelő árfolyamot állapított meg a Medgyessy Péter és Sztyepan Szitarjan miniszterelnök-helyettesek által a reptéren aláírt egyezmény. Ez magyar szempontból egyoldalúan előnyösnek lett volna mondható, ha a követelések - a korabeli várakozásoknak megfelelően - egy-két éven belül behajthatóvá váltak volna. Ami azonban nem így történt, méghozzá annak ellenére nem, hogy Magyarország már a szabad devizás elszámolás bevezetésének pillanatától fogva jelentős - évi 1,0-1,5 milliárd dolláros - hiánnyal zárta az orosz féllel folytatott kereskedelmet. A magyar követelés - mindösszesen 1,6 milliárd dollár - tehát nemcsak a 2001. évi 31 milliárdos magyar kivitelhez, hanem a korabeli forgalmi adatokhoz képest is kis jelentőségű összegről szólt. FORDULATOK. Az 1990-1994-es időszakban az adósságtörlesztés kérdése az orosz gazdaságpolitikában háttérbe szorult a belső és külső fordulatok sodrában. Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy az 1994. évi kormányközi egyezményig a törlesztés alig folyt, ezt követően azonban nem gyorsult föl olyan mértékben, mint ahogy a “keleti piacok visszahódításáról” szóló korabeli jelszavak és várakozások sugallhatták volna. A különféle konkrét ötletek részint kivitelezhetetlennek, részint finanszírozhatatlannak bizonyultak, a magyar követelések tulajdonra váltását pedig az orosz törvények nem tették lehetővé.
Az ezt követő időszakban a kétoldalú viszony a magyar belpolitika homlokterébe került. Előbb (1996-tól) a Demeter Ervin, utóbb (1999-től) a Pallag László vezette parlamenti olajbizottságok rágták gumicsontként a különféle föltételezéseket, vélekedéseket és vádaskodásokat, anélkül azonban hogy bármely fölvetés a bírósági szakaszba jutott volna, s ott jogerős ítéletre vezetett volna. Eközben az adósságtörlesztés – és a magyar szempontból nem kevésbé érdekes műkincs-visszaszolgáltatás – ügye helyben járt. A szovjet adósság törlesztése annak ellenére nem gyorsult, hogy az 1994-es egyezményben időbeli ütemezésről is szó esett. Mi több, az elmúlt tíz évben Oroszország minden évben 3 és 40 milliárd dollár közötti fizetési többlettel zárt, vagyis objektív akadálya a törlesztésnek nem volt.
Az kétségtelen, hogy a szovjet korszak adóssága – amit jelentős részben más szovjet utódállamoktól vállalt át Oroszország – időről időre a nemzetközi adósságkönnyítési tárgyalások témájává is vált, sőt időnként legfelső szinten is születtek fölvetések a sorsáról. Mivel az adósság a kormányzaté, miközben a ma működő oroszországi gazdasági szereplők többsége magáncég, világos, hogy a helytállás csak az állami szektor cégeitől várható, így a hadiiparban, a metróépítésben és hasonlókban. Az is világos, hogy ha Oroszország a Nyugattal kialakított új stratégiai partnerség kertében átfogó megoldást talál a szovjet korszak adósságaira, akkor a 2003-2004-es évek adósságtörlesztése sokkal egyszerűbbé válik számára. Magyar oldalról viszont ekkor a követelés elvész, illetve általunk nem befolyásolható módon és mértékben értékelődik le.
Ebből adódóan üzleti érdekellentét alakult ki a két fél között. Az orosz érdek az 1994-es megállapodásnak azon eleméhez kötődik, hogy a tartozás értékesítésére csak beleegyezésével kerülhet sor. A magyar fél érdeke viszont ahhoz kötődik, hogy az immár tizenkét éve behajthatatlan, s az 1994-es elképzelésektől messze lemaradó ütemezésben befolyó tartozás ne váljék semmivé a nemzetközi adósságkönnyítési egyezmények hatására. Pénzügyi értelemben is ellentétes szempontok érvényesülnek. A magyar félnek – különösen 6-7 százalékra becsült államháztartási hiány mellett – minden fillérre szüksége van, ami rövid távon behajtható, és a likviditásért érdemes árfolyamáldozatot hozni. Ezzel szemben az orosz fél érdeke bonitásának megőrzése, vagyis nem hagyhatja szó nélkül, ha jelentős árengedménnyel forgalmazzák tartozását.
KIÚT. A kiutat a kölcsönös érdekek alapján lehet megtalálni. A Meinl Bankkal kötött üzlettel a magyar fél értésére adta partnerének, hogy a teljesítés időpontja egyetlen szerződésnek sem mellékes körülménye. A tiltakozással az orosz fél jelezte, hogy érvényesnek tekinti az 1994-es megállapodást. Mindezek alapján mód nyílhat arra, hogy kétoldalú tárgyalásokkal belátható időn belül megállapodjanak a törlesztés anyagi tartalmáról és időzítéséről is.
(A szerző a CEU, a BKÁE és a Debreceni Egyetem oktatója)
