Idősebb Farkas Imre hentesmester a fővárosból elkerülve 1929-ben nyitotta meg Zalaegerszegen apró húsfeldolgozó műhelyét, a mai Zalahús Rt. elődjét. Az aranykezű mester termékei hamar népszerűek lettek az ínyencek körében. Mivel szenvedéllyel dolgozott, az üzlet is hamar beindult. Nem is volt vitás, az éppen cseperedő egyetlen gyermeke fog a nyomdokaiba lépni. Ifjabb Farkas Imrét gyerekként megérintette az akkor manufaktúraként termelő húsüzem hangulata: a nyüzsgés és az “alkotás”, ahogyan a kolbászok, finomságok készülnek. A húsiparos munkája ugyanis egyszerűnek tűnik, de nem az. A termékeken kívül sok múlik az emberi kapcsolatokon, az állattartókkal, kereskedőkkel folytatott tárgyalásokon, amely külön tudomány.
FEKETE KÁDERLAPPAL. Farkas Imre tudatosan készült a szép hivatásra. A középiskola után felsőfokú élelmiszer-ipari szaktechnikumba, majd főiskolára járt, ahol élelmiszer-ipari mérnöki diplomát szerzett. A sors azonban közbeszólt. Nem vehette át édesapjától a stafétát, mert a Farkas-féle húsfeldolgozót 1949-ben egyetlen tollvonással államosították. Ifjabb Farkas Imre első – és 52 éve máig egyetlen – munkahelye mégis apja volt üzeme lett, miután az államosított vállalat vezetősége felvette a fiatal szakembert. Nem volt könnyű dolga, mert a ranglétra legaljáról indult, de az évtizedek során elért a legtetejére. Eleinte a feldolgozás legelején szakmunkásként dolgozott, ahol bizony hatalmas testi erőre volt szükség. Éveknek kellett eltelni, míg a munkáját elismerve minőségellenőr, majd műszakvezető lehetett, később főmérnöknek, igazgatónak, végül vezérigazgatónak nevezték ki. Csodaszámba ment akkoriban, hogy a volt “kapitalista” tulajdonos fiaként “fekete káderlappal” ilyen szépen íveljen valakinek a karrierje.
Farkas Imre annak tulajdonítja az előmenetelt, hogy egy gondolattal mindig előrébb járt a koránál és megtalálta a módját, hogy fejlesszen. Pedig ez a tervgazdaság első éveiben egyáltalán nem volt egyszerű mutatvány. Miután központi utasításra megszülettek a megyei húsipari vállalatok, köztük apja üzeméből a Zala megyei is, a “szükségletek” alapján osztották fel a termelési keretet. Ám az ötvenes évek vége felé a zalaegerszegi vállalat már jóval többre volt képes, mert az akkor már főmérnök Farkas Imre ügyesen kiaknázva a beruházási és a felújítási alap adta lehetőséget, és saját szabadalmait is latba vetve feljebb srófolta a termelőképességet. A “Húsipari Trösztben” az egyes megyei vállalatok koncentrációját határozták el a hatvanas években. Az is szóba került, hogy megszüntetik a zalai vállalatot, de sikerült elhárítani a veszélyt. Sőt, fáradtságos munkával a cég megkaparintotta a Balaton-part és a szomszédos Somogy megye piacát is, majd egyedüli “vidéki” húsos vállalatként megvetette a lábát Budapesten.
Farkas Imre a hetvenes évek végétől mint vezérigazgató egy mai értelemben modern társaság alapjait kezdte lerakni. A nyolcvanas években vették fel a nyelvtörő Zala Megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat helyett a Zalahús nevet, és a termékfejlesztés sikerein felbuzdulva erős reklámkampányokkal serkentették a fogyasztást. A nyolcvanas évek végén, a rendszerváltással egy időben, Farkas Imre is felismerte: itt az ideje a privatizációnak. A magánosítás pedig sikeresebb lehet, ha spontán módon, minél hamarabb lebonyolítják, és nem várják meg a más szempontok szerint mérlegelő állami tulajdonos döntését. Ez a felfogás akkortájt, egy szocialista nagyvállalatnál, eretnekségnek számított. A vezérigazgató mégis összehívta a kollektívát és személyesen “agitálta” a dolgozókat, hogy saját jövőjük érdekében döntsenek a szóba jöhető lehetőségek közül. Választhatnak a számos külföldi érdeklődőből is, de félő, hogy a “szakmai befektető” elveszi a piacot és szélnek ereszti a dolgozókat. A másik – nehezebb és kockázatosabb – lehetőség, ha maguk veszik kezükbe a sorsukat, és megvásárolják a vállalatot. “Bízunk benned, főnök, te döntsél” – kapta meg a felhatalmazást Farkas Imre, és 1990-ben, az OTP-től felvett 6,5 százalékos, 460 millió forintos hitellel, összesen 760 millióért a vezetés és a dolgozók megvették a Zalahúst. A kölcsönt négy évvel a határidő előtt visszafizették.
FARKAS IMRE 68 éves, Zalaegerszegen született. Apja húsüzemében ismerkedett meg a szakmával, majd a zalaegerszegi érettségi után a budapesti Felsőfokú Élelmiszeripari Technikumban 1969-ben szerzett képesítést, Szegeden, az Élelmiszeripari Főiskolán pedig mérnöki diplomát kapott 1973-ban.
Több mint fél évszázada, 1950-től dolgozik a Zala megyei Húsipari Vállalatnál, a későbbi Zalahús Rt.-nél; 1978-tól vezérigazgató, 1990-től elnök-vezérigazgató.
Fia is élelmiszer-ipari vállalkozó. Hobbija a munka, a vadászat, a lótartás, a kerékpározás.
A Farkas Imre Húsüzemet 1929-ben létesítették. A cégből 1950-ben alakult meg a Zala megyei Húsipari Vállalat. 1989-ben a cég felvette a Zalahús Rt. nevet. A társaságot 1990-ben privatizálták: 760 millió forintért a dolgozók és a vezetés vásárolták meg. A Zalahús jelenleg is 100 százalékban magyar magántulajdonú cég, a többségi tulajdonos az elnök-vezérigazgató Farkas Imre. A társaság 2001-ben 14 milliárd forint árbevételt ért el; ennyi az idei terv is.
Valóra vált tehát a “magyar álom”, a dolgozók – illetve mára többségében Farkas Imre – tulajdonába került a hajdani manufaktúrából épült vállalatbirodalom, amely a negyedik a hazai húsipari társaságok rangsorában. Egyesíti magában a nagykanizsai és a zalaegerszegi gyárat, az alapanyag-ellátó hat sertéshizlaldát és a hozzájuk tartozó több ezer hektár takarmánytermő területet, éves árbevétele pedig meghaladja a 14 milliárd forintot. A folyamatos fejlesztés eredményeként valamennyi uniós, sőt a még szigorúbb amerikai előírásoknak is megfelel a társaság. Farkas Imre szerint a verseny a jövőben elsősorban az élelmiszer-biztonságon dől el. Ezért a Zalahúsnál a saját bázisú alapanyag-előállítástól a feldolgozáson, csomagoláson keresztül a készárú kiszállításáig a teljes vertikumra kiterjed a minőségbiztosítási rendszer.
ÚJÍTÓ SZELLEM. Nem csoda, hogy végül az apja örökébe lépő Farkas Imre boldog embernek tartja magát. Saját bevallása szerint azért, mert bár számos hobbija van – a vadászat mellett 19 darab, zömmel lipicai és arabs shagia lovát lehetne kiemelni -, a legnagyobb élvezettet most, 68 évesen is a munka jelenti számára. Már borotválkozás közben lélekben a gyárban “dolgozik”, a fejlesztéseken, újabb lehetőségeken jár az esze. Több száz újítást és találmányt szabadalmaztatott, ezek közül az egyik legjelentősebb a körforgó sertés-előfejtő. A szakma elismeréseként 12 évig volt az Élelmiszer-feldolgozók Országos Szövetsége elnöke; az idéntől örökös elnök, s ő a megyei kereskedelmi és iparkamara feje is.
Mégsem a társadalmi tisztségekre, vagy a saját fejlesztésű Zala termékcsaládra, Nyári turista-szalámira a legbüszkébb a kicsattanó egészségű, pirospozsgás üzletember, hanem arra, hogy a vér nem válik vízzé. Abban reménykedik, ha felhagy a cég irányításával, őt is majd a fia követi a Zalahús élén.
“Rendkívül kemény, határozott, céltudatos ember, aki képes volt felépíteni ezt a komoly vállalkozást” – jellemzi Farkas Imrét a régi üzleti partner, az egyik nagy hazai kereskedelmi lánc, a Coop Hungary általános vezérigazgató-helyettese, Murányi László. Nagy erényének tartja, hogy miközben végigjárta a cég raglétrájának minden fokát, meg tudta őrizni társadalmi, emberi kapcsolatait, amelyek ilyen építkezések során gyakorta elvesznek.
