Komolyan kell-e venni

a miniszterelnök nagytőke- és fináncoligarchia-ellenes szavait? Nyilván. Orbán Viktort akkor is komolyan kell venni, ha most hét végén ellenzékbe szorulna. #<#Karrierje 2002. április 21-én bizonyosan nem zárul le. Akkor is komolyan kell őt venni, ha az elmúlt négy esztendő kormányzati gyakorlata inkább piackorlátozónak volt mondható, amivel objektíve valóban nehezítette a pénz- és tőkepiacok működését, ám szubjektíve egyáltalán nem ápolt rosszabb kapcsolatokat a hazai és külföldi tőke képviselőivel, mint elődei. Talán ennek is tudható be az az értetlenség, amellyel emlékezetes beszédének vonatkozó tételeit az üzleti szféra fogadta. Miért hordoz magában veszélyeket, ha a miniszterelnök a nagy- és a pénztőke korlátozásának gondolatával igyekszik táborát mozgósítani? 1. A miniszterelnök által a Testnevelési Egyetemen megfogalmazott – majd a Kossuth téren némileg árnyalt – tézisek letűnt korokat idéznek. Ez a retorika hozhat ugyan szavazatot a MIÉP-táborból, de kérdés, hogy hatalomba kerülve keretek között tarthatók-e az általa elszabadított indulatok. 2. A megfogalmazott tézisek mindenekelőtt a miniszterelnök saját céljaira veszélyesek. Nehéz ugyanis polgárosodó nemzetet (kis-, közepes, valamint) nagy- és pénztőke nélkül elképzelni. Egy polgári társadalom kormánya egyébiránt nem fel- vagy kihasználja az egyes érdekcsoportok (jelesül a nagy- és pénztőke) által képviselt energiákat a saját céljaira, hanem a tagadhatatlanul meglévő érdekkülönbségeket igyekszik kiegyenlíteni és integrálni. 3.Végezetül a miniszterelnöki tézisek azért is veszélyesek, mert figyelmen kívül hagyják a realitásokat. Részben azért, mert a gazdasági és politikai rendszerváltás költségeit zömében a nemzetközi nagy- és pénztőke finanszírozta: az elmúlt 12 évben Magyarországra áramlott több mint 20 milliárd dollár közvetlen működőtőke-befektetés és meglehetősen sok pénz. A beáramlott tőke messze többet jelentett, mint egyszerű beruházást. Jelenti a magyar gazdaságnak a történelem során soha nem tapasztalt mértékű nemzetközi integrációját, nyitottságát, versenyképességét. Jelenti azt is, hogy az ország végre kikerült az adósságcsapdából, és persze jelenti azt is, hogy a magyar fizetőeszköz konvertibilissé lett. A nemzetközi tőke a magyar vállalatvezetők és alkalmazottak számára pedig korszerű menedzsmenttechnikákat, pénzügyi fegyelmet és szemléletváltást, nemzetközi szintű képzést – és nem utolsósorban az átlaghoz képest magasabb jövedelmet – is jelent. A külföldi érdekeltségű cégek vezetőinek most tulajdonosaik felé el kell számolniuk az inkriminált miniszterelnöki mondatokkal; értelmezniük kell azokat, s akár meggyőződésük ellenére is bagatellizálni. Különben egy-egy ilyen kijelentés később akár negatívan is befolyásolhatja esetleges fejlesztési döntéseiket. De Orbán Viktor tézisei azért is nélkülözik a realitásokat, mert a valóságban a globális teret egyre inkább a nemzetközi nagy- és pénztőke szerteágazó rendszere irányítja – egyébiránt elég eredményesen -, miközben a polgárság egyre nagyobb hányada válik maga is tulajdonossá tőzsdei részvények révén. Ezzel együtt tagadhatatlan probléma, hogy a nagy korporációk igazgatótanácsaiban számottevően nagyobb összegekről születnek döntések, mint amennyi egy-egy ország kormányának rendelkezésére áll a költségvetés keretében. Mindez kétségtelenül felveti a tőkés csoportokra nem érvényesíthető demokratikus ellenőrzés kérdését. Felveti a társadalmi felelősséget is, amit elsősorban a demokratikusan megválasztott kormányok viselnek. Tagadhatatlan továbbá, hogy a nagytőke a világ számos pontján érzéketlenül viseltetett a működésének keretet adó társadalmi környezet iránt. A spekulatív pénzügyi műveletek és a diktátorokkal együttműködő külföldi befektetők számos fejlődő ország alól húzták már ki a biztosnak hitt talajt. Demokratikus és nyílt társadalmakban azonban a globalizáció veszélyei minimalizálhatóak. És a magyar politikai elitnek eddig ez sikerült is! Nem véletlen, hogy az amerikai Business Week üzleti magazin Magyarországot a globalizáció egyik győztesének nevezte egy, a témáról készített nagy összeállításában, melyet a Figyelőben is közöltünk (Áldás vagy átok? – Figyelő, 2000/51-52. szám). A magyar polgárosodás ügyét ma a piacépítő és vállalkozásbarát politika szolgálja a legjobban. Nem szolgálja tehát az a gázár-koncepció, amely autark megoldásokat javasol. Nem szolgálja az állami szektor fölénye, és nem szolgálja a pusztán a hazai kis- és középvállalatok, valamint a családi agrárgazdaságok támogatása. Magyarországon üzletbarát környezetre van szükség ahhoz, hogy a polgárok egyre szélesebb köre élhessen jobban.